Hogy Luther milyennek képzelte el a gyülekezeti éneklést, arról jó összefoglalást ad munkatársához, a humanista és teológus Georg Spalatinhoz 1524-ben írott levele, amelyben anyanyelvű, istentiszteleti használatra alkalmas, a gyülekezetet megszólító énekek írására buzdít. Sorai eleinte nem találtak olyan visszhangra, mint amilyet Luther remélt, a látszólagos hallgatás ellenére azonban már a levél keletkezésével egy időben, sőt azt megelőzően is íródtak lutheránus szemléletű énekek. Érdemes sorra venni – a teljesség igénye nélkül – a legjelentősebb Luther-kortársakat, akiknek gyülekezeti énekeink ma is élő, értékes, régi rétegét köszönhetjük. 

Luther közvetlen wittenbergi munkatársa és barátja, Paul Speratus (1484– 1551) nevéhez három énekszöveg megírása fűződik, amelyek közül a hit által való megigazulásról szóló Es ist das Heil uns kommen her (Eljött hozzánk az üdvösség, EÉ 320) kezdetű a legismertebb. A reformációval rokonszenvező lelkészt egy Bécsben tartott prédikációjáért a katolikus egyház kiátkozta, később bebörtönözte, és eretnekként máglyahalálra ítélte. Sokáig élt az a legenda, hogy fogsága idején írta meg a reformáció eszméit dogmatikusan összefoglaló énekét, s hogy azt mind tartalmi, mind formai szempontból a Nun freut euch, lieben Christen g’mein (Jer, örvendjünk, keresztyének, EÉ 318) című Luther-ének ihlette. Valószínűbb azonban, hogy a szöveg Speratus szabadulása után, wittenbergi időszakában keletkezett. Ekkorra tehetjük egyébként Lutherrel való személyes ismeretségének és szoros munkakapcsolatának kezdetét is.

A két korált nemcsak a formai hasonlóság kapcsolja össze – mindkettő az úgynevezett Luther-strófában íródott –, de az egymást tartalmilag kiegészítő teológiai mondanivaló is, amely a reformáció két emblematikus énekévé emelte Luther és Speratus költeményét. Összetartozásukat az is erősíti, hogy az első német nyelvű evangélikus énekeskönyv, a nürnbergi Achtliederbuch élén közvetlenül egymás mellett szerepeltek.

A wittenbergi egyetemen végzett teológusok szerte Európába terjesztették a reformáció tanait, sokan közülük éneket is költöttek. Közéjük tartozott többek között Johann Agricola (1492 v. 1494–1566) is. Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ (Úr Jézus, hozzád kiáltok, EÉ 75) kezdetű éneke az élet nehézségei közepette Isten kegyelmi ajándékaiért kiáltó hívő könyörgése. A szintén eislebeni születésű Agricola mély tisztelettel és csodálattal viseltetett Luther iránt, 1515-ben tanítványa lett a wittenbergi egyetemen, és hamarosan szoros baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Tanulmányainak végeztével Agricola az egyetem tanára lett, később tekintélyes lelkészi posztokat töltött be. Az 1527-ben fellángolt antinomista vitában a törvény erejét megkérdőjelezők oldalára állt, emiatt azonban összeütközésbe került Lutherrel. Az egykor szoros baráti kötelék ezt a teológiai nézetkülönbséget nem bírta el, s a kapcsolat megszakadt közöttük.

Wittenbergen kívül más szellemi műhelyekről is tudunk, ahol termékeny ének-költői munka egészítette ki a reformátori tevékenységet. Ilyen volt Albrecht porosz herceg (1490–1568) königsbergi (ma Kalinyingrád, Oroszország) udvara is, ahol Paul Speratus mellett Johann Gramann (1487–1541) és Nikolaus Decius (1485 körül – 1546 körül) is megfordult, és ahol élénk reformációs hitélet és egyházzenei tevékenység folyt.

A szintén Wittenbergben végzett Decius egyike a lelkészi, kántori és tanári hivatást egyszerre gyakorló reformátoroknak. Már az 1520-as évek elején teljesen átadta magát a reformáció eszméinek. Ekkoriban írta meg az istentisztelet Gloria, Sanctus és Agnus Dei tételének helyére szánt énekeit is, amelyeket – mivel azok körülbelül fél évvel Luther első korálját megelőzően keletkeztek – a reformáció legrégebbi énekeinek is neveznek. Az Allein Gott in der Höh sei Ehr (A menny Urának tisztelet, EÉ 43) Gloria-ének és az O Lamm Gottes, unschuldig (Krisztus, ártatlan Bárány, EÉ 188) Agnus Dei-ének ma is része énekverses liturgiánknak. Mivel Decius 1534-től szimpatizálni kezdett a reformáció genfi ágával, Luther teljesen elhatárolódott tőle. Sajnálatos, hogy emiatt a wittenbergi reformátor aztán nem is vette fel istentiszteleti rendjébe Decius szép és teológiailag egyébként helytálló énekeit.

Johann Gramann 1519-ben került kapcsolatba a reformáció tanaival, amikor Luther és Johann Eck vitáján – még a katolikus teológus titkáraként – részt vett. A reformátor akkor olyan mély benyomást tett rá, hogy Eck elpártolt korábbi munkaadójától, és a wittenbergi egyetemre indult, hogy megismerje a lutheri tanítást. Gramannt ma Kelet-Poroszország egyik legjelentősebb reformátoraként tartjuk számon, aki Speratus utódjaként 1525-ben került a königsbergi udvari prédikátori posztra. Munkásságukért mindketten elnyerték Luthertől a megtisztelő Prussorum Evangelistae (Poroszország evangélistája) címet. A porosz herceg ösztönzésére írt Nun lob, mein Seel, den Herren (Én lelkem, áldva áldjad, EÉ 45) kezdetű szövegéhez Hans Kugelmann udvari kántor komponálta a dallamot. A 103. zsoltárt feldolgozó éneket a legkorábbi lutheránus zsoltárparafrázisok között tartjuk számon.

Maga az uralkodó, a lutheránus tanítás terjesztése iránt elkötelezett Albrecht porosz herceg is írt éneket: a Was mein Gott will, das g’scheh allzeit (Mit Isten akar énvelem, EÉ 332) kezdetű közkedvelt korál fűződik a nevéhez. A szöveg egyetlen alapgondolat, a halálra készülő hívő Isten akaratában való feltétlen megnyugvása köré épül. Keletkezésének tragikus apropója a herceg feleségének 1547-ben bekövetkezett halála volt.

Termékeny énekköltői tevékenység összpontosult a cseh Érchegységben fekvő virágzó bányaváros, Sankt Joachimsthal (ma Jáchymov, Csehország) latin iskolájában is, amelynek neves tanáregyénisége, Nikolaus Herman (1500 körül – 1561) a wittenbergi reformáció eszméinek buzgó terjesztője volt. Lutherrel személyes kapcsolatot ápolt, ismerte és alkalmazta a reformátor oktatási programját.

Gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki az iskola rektoraként és a gyülekezet lelkipásztoraként tevékenykedő, a lutheránus tanítás mellett elkötelezett Johann Mathesius és Herman között: a lelkész prédikációi rendszeresen inspirálták énekköltésre Hermant. 1560-ra egy egész énekeskönyvnyi anyaga gyűlt már össze, amelyet Die Sonntags-Evangelia (Vasárnapi evangéliumok) címmel rendezett sajtó alá. Ahogyan a cím is mutatja, az énekek az egyházi év vasárnapjainak evangéliumait dolgozták fel, s így tulajdonképpen pedagógiai célt is szolgáltak: a perikóparend ismerete ugyanis része volt az iskolai tananyagnak, a dallammal való összekapcsolódás pedig lehetővé tette az ismeret gyorsabb befogadását. Bár Herman nem templomi, hanem kifejezetten iskolai és otthoni használatra szánta az énekeit, népszerűségüknek és az egyházi évhez való szoros kapcsolódásuknak köszönhetően több tétel is bekerült a gyülekezeti énekeskönyvekbe. Így például a karácsonyi Lobt Gott, ihr Christen alle gleich (Jöjj, Isten népe, áldjuk őt, EÉ 156), valamint a húsvét napjára rendelt Erschienen ist der herrliche Tag (Felvirradt áldott, szép napunk, EÉ 217). Hogy Herman jól értett a gyerekek nyelvén, arról népies egyszerűségű kifejezésmódja is tanúskodik. A megtestesülés és a feltámadás csodáját képszerűen vitte közelebb a gyerekekhez, és még a legmélyebb teológiai gondolatokat is tömör egyszerűséggel tudta megfogalmazni.

A reformáció keleti pólusaként is emlegetett cseh testvérgyülekezet története egészen Husz János 1415-ben elszenvedett mártírhaláláig vezethető vissza, bár a mozgalom szervezeti kiépülése és elterjedése csak későbbre, a 15. század második felére tehető. A testvérgyülekezet német nyelvű ágának lelkésze, a tevékeny és az egyházzene iránt elkötelezett Michael Weiße (1488 körül – 1534) az 1531-es felszentelése után azonnal énekeskönyvszerkesztésbe kezdett.

Még ugyanebben az évben ki is nyomtatta gyűjteményét, amelynek kettős jelentősége van a testvérgyülekezet életében: ez a cseh testvérek első német nyelvű s egyben az első kottás énekeskönyve. Az óriási szerkesztői és fordítói munka során Weiße egyetlen szempontot tartott szem előtt: a testvérgyülekezet hagyományainak megőrzését. Ugyanis a gyűjtemény zömmel a gyülekezetben használatos cseh és latin nyelvű tételek német fordításait tartalmazta, s csak kisebb részben közölt új szerzésű énekeket. Weiße nevéhez olyan kedvelt darabok fűződnek, mint az adventi himnuszt feldolgozó Lob sei dem allmächtigen Gott (Áldott az élet Istene, EÉ 135), a Nun lasst uns den Leib begraben (Jer, temessük el a testet, EÉ 498) című, latinból fordított halottas vagy a saját szerzésű Gelobt sei Gott im höchsten Thron (Dicsőség néked, Istenünk, EÉ 216).

A disszertációírással eltöltött évek alatt folyvást Luther kortársainak hitvalló erejű, ma is aktuális szövegei és időtálló, szép dallamai jártak a fejemben – megunni mégsem tudtam őket. Bár a Luther-korálok irodalmi színvonalát nem érik el, erőteljes, lényegre törő fogalmazásmódjuk, a Szentíráshoz és a liturgiához való hűségük arról tanúskodik, hogy kortársai pontosan követték a reformátor által kijelölt utat. E korai korálanyag valamennyi darabja fontos értéket képvisel az evangélikus énekkincsen belül: megőrzésük, ápolásuk a lutheránus gyülekezeti éneklés gazdagodását segíti elő.

Van kinek átadni a stafétabotot

Az evangélikus értelmiségiek, diplomások mindig egyházunk méreténél nagyobb arányban erősítették hazánk szellemi életét. Így van ez az egyházzene területén is. Nagy örömünkre most új egyházzenei mesterdoktort (DLA) köszönthetünk: Fekete Anikót (képünkön), a zuglói evangélikus gyülekezet kántorát és kórusvezetőjét, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene szakán 2009 óta óraadóként liturgikus orgonajátékot tanít.

E sorok írója sok szálon kötődik Fekete Anikóhoz, ez az oka a portré személyesebb hangjának.

Az első szál: Fót. 1993-ban ismertem meg Anikót, amikor ő – várpalotai kislányként – betoppant az Evangélikus Kántorképző Intézetbe. Attól kezdve rendszeres résztvevője volt a vezetésem alatt álló tanfolyamoknak; tizenhat éves korától oktatói feladatokat is ellátott. Kántori oklevelét 1999-ben szerezte meg.

A veszprémi középiskolai évek végeztével a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanult: 2004-ben ének- és zenetanár, karvezetés, 2006-ban pedig egyházzene szakon szerzett diplomát. A Zeneakadémia elvégzése után Németországban, a herfordi egyházzenei főiskolán (Hochschule für Kirchenmusik, Herford) bővítette ismereteit, és három év múltán B-kántori záróvizsgát tett. Diplomadolgozatában a 16. századi korálanyag egyik termékeny szerzőjének, Michael Weißének az énekeskönyvét (1531) dolgozta fel.

A második szál: a Cantate rovat. Tíz éve kezdtem el szerkeszteni az Evangélikus Élet hetilap egyházzenei rovatát. Anikó kezdettől fogva a legmegbízhatóbb munkatársaim közé tartozott, számos himnológiai tárgyú cikket írt a különböző sorozatokba.

A szakmai fejlődés következő szintje a Zeneakadémia doktori iskolájának egyházzenei programja volt. Fekete Anikó Németországból való hazatérése után, 2009-ben kezdte meg itt a tanulmányait. Témavezetőjének, H. Hubert Gabriellának az iránymutatása mellett Luther Márton kortársainak énekeivel kezdett foglalkozni. Középiskolás évei óta rendszeresen énekel kórusokban. Az egyházzene szakos hallgatókból tizenkét éve alakult Stella énekegyüttes egyik alapító tagjaként és énekeseként közel száz hangversenyen, zenés áhítaton lépett fel itthon és Európa-szerte. Saját kórusát, a zuglói evangélikus énekkart évente körülbelül húsz alkalommal vezényli liturgikus szolgálatok keretében és koncerteken.

A harmadik szál: a doktori téma. Anikó disszertációja egyenes folytatása az én dolgozatomnak (Luther-énekek a magyar evangélikus énekeskönyvekben). Mindkét munka elsősorban forrásközlés: egymás mellé állítja a német és a magyar énekeskönyvek (esetenként kéziratok és korálkönyvek) változatait. Ez nagy segítség lehet egy új énekeskönyv szerkesztésénél. Ebből az összefüggésből született a felkérés, hogy legyek a disszertáció egyik bírálója. A megtisztelő opponensi feladat az én szakmai életem újabb szintjét is jelenti.

Fekete Anikó mesterdoktori vizsgakoncertje ez év május 5-én, mennybemenetel ünnepén volt a zuglói evangélikus templomban. Az istentisztelet és a hozzá kapcsolódó hangverseny tételeit a disszertáció tárgykörébe tartozó korálok és 16–18. századi feldolgozásaik alkották. Anikó Johann Gottfried Walther és Dietrich Buxtehude korálelőjátékait, valamint Buxtehude C-dúr prelúdiumát adta elő orgonán, emellett – a Stella énekegyüttes tagjaként és vezetőjeként – kamaraénekesi és karvezetői oldalról is bemutatkozott. Kántorként Anikó férje, Kéménczy Antal szolgált.

A disszertáció védésére május 18-án került sor Ferenczi Ilona és e sorok írója mint opponensek, Soós András, a doktori bizottság elnöke, valamint Kovács Andrea és Mohai Miklós bizottsági tagok előtt. Gratulálunk Fekete Anikónak, hogy most egyéves kisfia, Dani mellett is volt energiája befejezni a doktori eljárást!

Mit kívánjunk neki és mindannyiunknak? Fedezzük fel újra a „kántorság” igazi jelentőségét, és állás, megélhetés biztosításával becsüljük meg azokat az embereket, akik képesek zenei oldalról színvonalassá tenni istentiszteleteinket!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 35. számában jelent meg, 2016. szeptember 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.