„Auschwitz már régóta eltűnt sok-sok ember, köztük sok-sok keresztény emlékezetének horizontjáról” – fogalmaz a teológus, Johann Baptist Metz. Ezért is fontos, hogy a múlttal ne csak szembenézzünk, hanem felvállaljuk. Más szavakkal azt is mondhatnánk, hogy az elszáradófélben lévő európai eszme sarjadási esélye talán éppen az, hogy felvállalja, feldolgozza és szembemegy múltja sötét oldalával. Ez esélyt és reményt adna arra, hogy abból tanuljon, és a másik megbecsüléséért egyre inkább képes legyen kiállni. Mindehhez azonban szükségszerű eljutnunk a felismerésig, hogy az őszinteség, a traumával foglalkozás, az alázat gyakorlása fájdalmas, de annál nélkülözhetetlenebb munka. Ennek elmulasztása, vagy a történelem tetszés és kényünk szerinti módosítása nem más, mint önmagunk valós kérdéseinek leleplezése. Utóbbi bár látszólagos ír lehet, de úgy járunk vele, mint amire Dietrich Bonhoeffer mártír evangélikus teológus is figyelmeztet: „Ha rossz vonatra szálltál, nem segít, ha a jó irányba kezdesz el futni.”

Az evangélikus egyház részéről a közelmúltban két kiállítás is reflektált a fájdalmas múltra. Az Ámos Imre és a 20. század – kortárs összművészeti kiállításon – melynek fővédnöke Schweitzer József főrabbi, védnökei: Fabiny Tamás evangélikus püspök és Várszegi Asztrik pannonhalmi fapát voltak – kortárs írókat, szobrászokat, festőművészeket és zeneszerzőket szólított meg, hogy az összművészeti tárlat keretében az európai etika 20. századi lenyomatára reflektáljanak. A kezdeményezés célja a zsidó–keresztény párbeszéden alapuló, a művészeti életet megszólító és társadalmi párbeszédet kialakító összművészeti felszólalás volt.

Az Imák Auschwitz után című kiállítás hasonló célokkal, de direktebb egyházi megszólalással fogalmazta meg a közös gondolkodás szükségszerűségét. Itt rabbikat és keresztény felekezetek püspökeit és teológusait kértek meg, hogy Ima Auschwitz után címmel írjanak fohászokat. Ezeket az imádságokat később művészek kaptak meg, hogy a zene és a képzőművészet eszközeivel alkossák meg egyetemes üzenetüket. Az ebből született összművészeti kiállításon művészek és felekezetek képviselői közösen mondták: „a Soá tragédiája nem zsidó ügy, hanem keresztény, egyéni és össztársadalmi trauma egyaránt”.

A két kiállításon szereplő műtárgyak kifejezték, hogy az élet sérthetetlen érték, melyet semminemű ideológia nem bánthat, így embertársaink bármelyikének megsértése nemcsak másokra, hanem mindannyiunkra tartozik. Úgy, ahogy azt Schweitzer József is fogalmazta: „Az istenorca hordozói nem gyűlölködhetnek egymással.”

Ebben a szellemben bízhatunk abban, hogy mai korunk embere visszaemlékezik a múltra, tanul belőle és a jövőben alázattal törekszik a békességre, mások megbecsülésére. Mindehhez a keresztény-zsidó gondolkodás olyan etikai alap lehet, amely a jövőben is képes a szeretet és a békességre törekvés eszközével felülírni a kirekesztést, a megkülönböztetést és a békétlenségre törekvést. Így juthatunk el az alázatból jövő néma és megrendült csendig, hogy aztán újra, együtt, közösségben építkezni tudjunk.

Az Ámos Imre és a 20. század – kortárs összművészeti kiállítást Szentendrén, Dunaszerdahelyen, Pécsett, Berlinben, Budapesten, Varsóban és Wroclawban mutatták be. A kiállításból a Corvina Kiadó és a Luther Kiadó közös albumot is megjelentetett.
Az Imák Auschwitz után című kiállítást Budapesten, Győrött, Sopronban, Pécsett és Kecskeméten mutatták be. A tárlatból a Luther Kiadó gondozásában jelent meg katalógus.
A kiállításokat az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezte.