Nem a ruha teszi, de mégis…
A szív ünneplőbe öltöztetése az első, bármilyen alkalomra, ünnepre, eseményre készülünk is. Mégis, kívülről, külsőségekben is érdemes megadni a módját – már csak teológiai antropológiai vonatkozásban vizsgálva is a kérdést –, ha ugyanis emberi valónkat testi-szellemi-lelki egységként gondoljuk el, világos, hogy fizikai megjelenésünk, a külsőnk is visszahat belülre. Kutatások szerint, ha mosolygunk, az agyunkban stimulálódik az örömközpont, ám ez nem jelenti azt, hogy erőltetett módon mindig vigyorogni kell.
A külső jegyekkel, a külsőségekkel való bánásmód egy olyan kérdés tehát, amelyben megint csak a helyes arányok, irányok megtalálása, a funkcionális értelemben vett tudatosság a fontos. A ruha nem csupán „ízlés dolga”, hiszen a stílus maga az ember, a stílushoz pedig kétségkívül hozzátartozik a ruha. Akinek nem inge, ne vegye magára, de külső nyomásra soha semmit, semmiképpen. De persze akár rá is erőltetheti a – nyilván méregdrága – habos-babost a (valószínűsíthetően tiltakozó) gyermekére a keresztelőn, ha neki ez tetszik, és ha ennek az aggató igyekezetnek benső fedezete is van.
A külsőségek keretekbe foglalása, protokolljának kialakítása az egyházban is időről-időre vitákat generál. A Krisztusra mutatás ugyanis olyan szerep, amely egy több ezer éves (de ötszáz biztosan) hagyomány részesévé teszi a ma egyházi emberét is, akinek civil ruhásszekrénye lehet trendi, de az sem baj, ha – a hagyományokat persze követve – szolgálati kellékei sem molyrágta trendeket követnek.