A régmúltra visszanyúló gondolat, hogy ebben a nagy világban nem vagyunk egyedül, hanem létezik egy másik felünk, egy lelki társunk, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást. A görög mitológia szerint Zeusz négykarú, négylábú embereket teremtett, de féltette tőlük a hatalmát, ezért kettévágta és arra ítélte őket, hogy egymástól elválasztva éljenek, és egymást keressék. Ez az ókori mítosz meggyökerezett a köztudatban, és rendkívül népszerű lett, különösen az ezoterikus irányzatok követőinek körében. Azonban a keresztény gondolkodásban is felbukkan az a gondolat, hogy van egy ember, akit Isten csak nekem teremtett. Főleg a karizmatikus keresztény vonal képviselői számolnak be arról, hogy megtalálták az embert, akit „az Úr nekik szánt”, illetve hogy Isten megmutatta nekik, kivel kell összekötniük az életüket.

Bár a köztudatba beépült gondaltról van szó, érdemes megvizsgálni, mi rejlik valójában a „Nagy Ő”-ről szóló kérdések mögött. Vajon azért gondolkodunk azon, hogy a párunk-e az „Igazi”, vagy hogy van-e egyáltalán esélyünk arra, hogy megtaláljuk a lelki társunkat, mert abban reménykedünk, hogy jól választunk, és ez garantálja majd boldog házasságunkat? A válások egy részét azzal indokolják a felek, hogy nem az „Igazihoz” mentek hozzá, nem megfelelően választottak, ezért siklott félre közös életük. Kérdéseink mögött az a félelem rejtőzik, hogy ha nem a lelki társunkhoz megyünk hozzá, akkor valamit már azelőtt elrontunk, hogy az életközösség elkezdődött volna. Valójában azonban a választás csak az első lépés, nem maga a cél. Az, hogy kivel kötjük össze az életünket, egyáltalán nem biztosíték arra, hogy később is minden rendben lesz. A bibliai „Nagy Ő”-felfogás is ezt támasztja alá.

Tovább a KötőSzó blogra.