– „Nehéz és rossz esztendőkben voltam az egyház egyik felelős vezetője” – fogalmazott Dezséry László. Miként tekintünk ma Dezséry személyére?
– Igaz, Dezséry rettenetesen kellemetlen történelmi korszakban volt egyházvezető. A történethez az is hozzátartozik, hogy élete során – nemzedékével együtt – többszörösen is átélt borzalmas időszakokat, váltásokat: személy szerint megtépázták őt a német nácizmus és a nyomában járó hazai német nacionalizmus képviselői, majd a kommunista időszak alatt elvárások és kísértések nyomása alá került. Kimondhatjuk, hogy élete nagy részében valamiképpen outsidernek tekinthetjük, a partvonalon egyszerre belül és kívül mozgó játékos volt. Háttere ennek az is, hogy nem lelkészcsaládból származott, a rá emlékezők szavai szerint erősen „pesties” világpolgár volt, magánélete sem támadhatatlan. Egyházvezetői időszaka – különösen is 1956–58-as szerepe – után pedig teljesen légüres térben találta magát.
– Mi jellemezte lelkészi életútját?
– Nagyon sok érzékenységgel, intelligenciával rendelkező, de különc lelkész volt. Egész életében kereste, de alig találta a helyét. Fiatalemberként, majd lelkészként először az evangelizációs mozgalomban tűnt fel, egy ideig itt érezte otthon magát, majd – bizonyos vonásokat megőrizve – továbbállt innen. A '40-es években közel nyolc évig egyetemi lelkészként szolgált, ez sem az akkor klasszikus, gyülekezeti lelkészi életpálya. Gyülekezeti szolgálatot is mindig a Budapest táblán belül végzett – a Fasorban, Angyalföldön, Óbudán, a Deák téren.
Dezséry pályájára a változékony külső környezet mindig erős hatással volt. Az evangelizációs körökben formálódott, ekkor írt terjedelmes dolgozatot a lelkészi hivatásról és saját elhívásáról. Irodalmi vénája korán a sajtó felé terelte, a Lelkipásztor szerkesztőségi tagjaként keveredett az 1940-es, az egyházon belüli német nacionalisták követeléseit közreadó memorandummal szembeni tiltakozásokba. Ebben s más konfliktusaiban kemény fejjel képviselte a maga igazát akár Túróczy Zoltánnal, akár Raffay Sándorral szemben, s tekintélyes professzorai, Sólyom Jenő és Viczián Dezső sem tudták befolyásolni. 1940 után kivívta a német nacionalisták ellenszenvét – ő abban az időben progresszív nemzeti politikát folytatott –, 1945-ben viszont már a korábbi évek lezárását követeli Raffay püspök nyugdíjba vonulásával. A fordulat a szociáldemokrata pártba sodorta, többekből nagy megrökönyödést váltott ki, amikor 1945. május 1-jén pártjelvényt kitűzve kiment ünnepelni, mert ekkor már meg volt győződve arról, hogy az elkerülhetetlen baloldali fordulat fogja meghozni vagy kikényszeríteni az egyházi változásokat is.
– Dezséry László 1948-ban, Ordass Lajos püspök letartóztatása után Nyílt levél az evangélikus egyház ügyében címmel írt egy személyi változásokat is követelő felhívást, mely több szempontból megkérdőjelezhető állásfoglalás volt. Miért írta ezt a levelet?
– Ez egy progresszív írás volt, már annak nyilvánvaló tudatában, hogy a pártállami hatalomnak konkrét tervei vannak a személyével. Semmi kétség tehát, hogy Dezséry ezt programadó nyilatkozatként adta közre, amellyel megüzente: ő itt van, és van mondanivalója. Amikor a közreadás után elindult, hogy az írása tartalmáról lelkészekkel, közösségekkel beszélgessen, már mindenki tudhatta, hogy az új rezsim el tudja őt képzelni püspöknek.
– Mit árul el Dezséry Lászlóról a Nyílt levél tartalma?
– Írásában részletesen kidolgozta azt a történelmi narratívát, amely leképezte az egyházra nézve is a kommunista hatalomváltás szemléletét: az evangélikus egyház elitista, társadalmilag zárt közösséggé lett a Horthy-korszakban, melynek így politikai haszonélvezője volt. Ezt ő is mintegy keresztény kurzusként minősítette, amivel lényegében kiszolgálta a szélsőbal felépülőben levő legitimációs propagandáját. Más irányból nézve viszont a kérdésfelvetést, hogy a kommunizmus és ateizmus lehet-e Isten büntető keze az emberi történelemben? Akár a világban időről időre korrumpálódott egyházban is? – kérdezi. Ha az ószövetségi, bibliai teológiára gondolunk, a kérdés teljesen jogos, s ezt például az evangelizációs mozgalomban sokan ugyanígy feltették – mégis enyhe szépséghiba, hogy Dezséry válasza ennyire egybecsengett a formálódó magyar kommunista párt programjával és elvárásaival…
Az is megmutatkozott, hogy Dezséry – az 1945-ös lelkészkonferenciához hasonlóan, amikor Raffay Sándor püspök nyugdíjba vonulását követelte – itt sem gyakorolta a visszafogottságot. Az iratban ugyanakkor több olyan elem is van, ahol pontosan mutat rá azokra a gyengeségekre és avítt mechanizmusokra az egyház életében és működésében, amelyek reformok után kiáltottak. Példának említi az országos egyház működését, a döntéshozatali eljárásokat, a közegyházi szolidaritást és egyházépítést.
Általában megállapíthatjuk róla, hogy olyan személyiség volt, aki gyakran ráérzett a szorongató kérdésekre, és hallatlan tettvágyával rávetette magát a változtatásokra. Jó analitikus volt, de a nagyobb összefüggéseket, felelősségeket nem érzékelte, rosszul mérte fel. Átfogó, hosszú távú víziói így sokszor tarthatatlan kompromisszumokba sodorták, de a változásokból semmiképpen sem akart kimaradni.
– Tettvágy, személyes ambíció vagy megbízás vezette Dezséryt a püspöki székbe? Miért akart püspök lenni?
– Virág elvtárs szavait idézve Dezséry viszonylag hamar bekerült abba a körbe, ahol tudhatta, hogy „ezért egyszer még kérni fognak tőle valamit”. Számára sem volt titok, hogy a Rákosihoz legközelebbi körök, sőt maga Rákosi Mátyás is fantáziát látott benne. Ezt ő végső soron kihívásként élte meg, amit nem akart visszautasítani.
– Dezséry életútja számos ellentmondást tartalmaz. Mi jellemezte személyiségét?
– Dezséry László a pragmatikus modernizáció híve lett – ebben az evangelizációs mozgalom éppúgy szerepet játszott, mint a népi írók szellemiségéhez való egyre erősebb vonzalma. Ahogyan láttuk is, a visszásságok feltárására való érzékenysége és fékezhetetlen tettvágya együttesen jelölte ki az útját. Ahol mélyebb morális megfontolásokra lett volna szükség vagy érett egyházvezetői vízióra, ott is beleállt olyan helyzetekbe, ahol elképzelései megvalósításához pályát látott. Ugyanakkor az is elmondható, hogy hihetetlen érzékenységgel figyelte a külvilágot. Analizálta a társadalmi és politikai helyzetet, szociológiai mélységű elemzéseket adott. A belső tartalom és a hagyományos, szerves rend – Luther szavaival a „jó rend” – nem korlátozta, túlzottan figyelt a külső körülményekre. Például a politikai körülményeket veszi figyelembe, és ez alapján keresi a kompromisszumokat. Ezt pragmatizmusnak nevezem. Bár problémaérzékenysége jó volt, az egyházi megújulásra tett kísérletei, a belső megújuláshoz szükséges felismerései rendre csődöt mondtak.
– Pártállami elfogultsága mennyire jelent meg a prédikációiban?
– Karizmája volt az irodalmiság és a pontos fogalmazás. Röviden is tudott pontos és érthető lenni, ezt mindenki szerette. Beszédei színesek és érdekesek voltak. A Biblia iránti érdeklődése mintegy evangelizációs útként végig megmaradt egyházi pályáján. Talán innen eredhetett végletessége is – miszerint végzetszerűen Isten méri ránk a körülményeket, amiben az a dolgunk, hogy helytálljunk, és megpróbáljuk az aktivitáson keresztül megérteni, hogy mit is akar velünk elérni. Kicsit talán többet lehetett volna megállnia, imádkoznia, beszélgetnie, mások tekintélyét tisztelnie…
Dezséry erőssége volt ugyanakkor, hogy szót tudott érteni a külvilággal, kiterjedt ökumenikus kapcsolatai voltak, valamint nyitott volt az ifjúságra. 1941–49 közötti egyetemi gyülekezeti szolgálata óriási szocializációs tapasztalatot adott neki, párbeszédet tudott folytatni a fiatalokkal. Érdekes párhuzam lehet, hogy a 20. századi pápaválasztások is gyakran estek az ifjúsági munkában aktívak körére…
– Mi jellemezte Dezséry László püspökségét?
– Szabó József vagy Ordass Lajos megválasztásában is tetten érhető már a ’40-es évek irányváltása: olyan püspököket választott az egyház, akik a megelőző évtizedek püspökképéhez képest új habitussal, új elképzelésekkel érkeztek. Dezséry legnagyobb problémája, hogy túlzottan komolyan vette a politika és a kommunizmus által átalakítás alatt lévő társadalom adottságait. Indokolhatatlan optimizmussal tekintett arra, hogy ha a kommunizmus adottság, akkor a kommunizmus útján kell menni, és az ott meglévő lehetőségeket kell mindenestül kihasználni. Ez nem jelenti azt, hogy Dezséry békeidőben nem lehetett volna akár imponáló, akár integráló személyiség, de az adott korban ez nem sikerült neki.
– Dezséry László 1956. október 30-án lemondott, és átadta a püspöki jogkört Ordass Lajosnak. 1958-ban pedig pár óra erejéig, de ismét vállalta a püspökséget. Miként értelmezhető ez a magatartás?
– 1956-os lemondását Dezséry úgy magyarázta, hogy ő a korábban kijelölt változások során megtette, amit megtehetett. Ehhez képest ki kell mondani, hogy ez akkor lett volna így, ha legkésőbb október 23-án mondott volna le. 1958-as szereplése ehhez képest is tragikus, hiszen azzal csak legitimálta Ordass püspök újabb elmozdítását…
– Dezséry később a Magyar Nemzetnél és a Magyar Rádiónál dolgozott. Mennyire távolodott el az egyháztól?
– Teljes és fájdalmas szakítás volt ez, még a szorosabb munkatársaival is csak alkalmilag tartotta a kapcsolatot. Számára ’56 és ’58 volt a végleges törés, ekkor teljesen kisodródott az egyházból, sőt később kiderült, hogy a Kádár-rendszerbe sem illett bele. Egy ideig országgyűlési képviselő volt, az Országos Béketanács főtitkára, különböző tisztségeket kapott, de lassan minden pozícióból kiejtették. Ez még az újságírásról is elmondható, ott is egyre ritkultak a felkérések. Az egyháztól való elszakadás tükrei rádiós jegyzetei. Megdöbbentő, hogy ifjúságról, nevelésről, társadalmi problémákról rendszeresen beszélt, de még az egyházi ünnepek táján sincs halvány utalás sem vallásra vagy hitre.
– Dr. Boleratzky Loránd egyik tanulmányában arról ír, hogy Ordass Lajos 1995. október 3-án történt rehabilitálását követően „mind Dezséry László, mind Káldy Zoltán püspöksége – de iure – törvénytelennek tekintendő, és egyedül Ordass Lajos püspöksége tekintendő beiktatásától kezdve haláláig törvényesnek”. Püspök volt Dezséry?
– Kétezer éves problémája az egyháznak, hogy történelmünkben püspökök, ellenpüspökök és alternatív püspökök is voltak. Gondoljunk a 14. századi, nagy nyugati egyházszakadásra! Még a legszigorúbb római katolikus kánonjog sem tudta tisztázni, hogy az avignoni és római pápák közül ki lett volna illegitim… A Dezséry által végzett ordinációkat, szolgálatokat természetesen legitimnek tekintjük. Úgy gondolom, hogy itt – erkölcsileg, teológiailag és egyháztörténetileg is jogosan – Boleratzky Loránd Ordass Lajos püspökségének folytonosságát hangsúlyozza, emellett azonban Dezséry László de facto és abban az időben de iure is püspök volt. A rehabilitációs döntés jogilag reparálja, de tényszerűségében nem változtatja meg a történelmet, ez jogerkölcsi tisztázó döntés volt.
– Mennyire feldolgozott a Dezséry-életmű?
– A levéltári anyag meglehetősen szórványos, töredékes. A püspöki iratok közül sem mindent dokumentáltak a diktatúra idején. Kevés életrajzi dokumentumunk van arról, amikor 1958 után Dezséry kikerült az egyházi szolgálatból. Itt elsősorban kiadott köteteire kell hagyatkoznunk. Rá is érvényes, hogy a korszak anyaggyűjtése és feldolgozása elemi jelentőségű feladatunk.
– 2019 a rendszerváltás harmincadik évfordulójának emlékéve. Hol tart most a történeti kutatás?
– Egyházunk mind társadalmi, mind egyházi szinten példát mutat ebben, hiszen számarányát és erőforrásait tekintve valóban jelentős kutatási eredményeket mutatott már fel. Ugyanakkor látszik, hogy társadalmunk a ’90-es években „nyugdíjazta a múltat”. A kommunista rezsim vezetőinek érdekében állt, hogy szabaduljanak a múltjuktól, s ez felszín alá nyomta a kérdéseket. A 2000-es évektől kezdve ráadásul az a közhangulat, hogy múlt nélkül is kitűnően tudunk jelent és jövőt építeni. Kérdés, hogy érdekli-e még az embereket, hogy mi történt Trianon és a rendszerváltás közti esztendőkben? Különösen a fiatalok egy jelentős része ma nem érez indíttatást arra, hogy ezzel foglalkozzon. Abban a reményben élek, hogy nem az igény határozza meg a feldolgozást és a kutatást, de tény, hogy nagyobb lendületet is lehetne ennek adni. Egyházunk vonatkozásában is fontos lenne a nagyobb forrásgyűjtés, archiválás és megjelentetés, de a rendszerező, sokszínűséget elviselő történelemértelmezésre is nagy hangsúlyt kellene fektetnünk.