Sokszor el tudják hitetni a gyökértelen keresővel, hogy ha egy bizonyos utat követ, és egy meghatározott módszert használ, majd ő megoldja, felfejleszti és meghaladja, hovatovább megváltja önmagát. Mindez az önismereti utakon, a „belső szobába vonulással”, a figyelem napi állhatatos gyakorlásával és eszmei motivációkkal egy darabig akár működőképesnek is tűnhet, egy ponton túl azonban biztosan nem. Olyan, mintha a túlnanihoz vezető hagyományos kapaszkodókon a ma embere már nem találna fogást. Mintha a többség számára kiüresedtek volna azok a rituálék, melyek az istenkapcsolat napi megtapasztalását életvalósággá tehetnék. 

A hallgatóság ma már igen kritikus, két sor után vagy elillan, vagy kritizálni kezd. Csak azt tiszteli, ami benne tiszteletet ébreszt, nem ismer és nem ismer el semmiféle tekintélyt. Az ő tiszteletét ki kell vívni. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon azért-e, mert ő valaki(nek hiszi magát), vagy azért-e, mert úgy tűnik, általánosságban – globálisan – ma már a senkik tömegesen váltak megmondóemberekké. 

A hiteles embert a legtöbben észreveszik, felismerik. Neki nincs szüksége önigazolásra. Puszta megjelenésével, kisugárzásával áraszt valami olyasmit, amire mindannyian felfigyelünk. Ő rendben van, egyben van, vele, mellette jó, mintha a világ rendje is helyreállna néhány pillanatra, a közelében mintha a jobbik részünk nyerne teret. Az is meglepő, hogy ezek az emberek azok, akik nem elsősorban beszélnek, hanem csinálják is a dolgukat. A tettek emberei. 

A tettek emberei sohasem megosztók. A tettek embereit mindenki elismeri. Valójában kevés embernek ellenszenves Jézus. Vagy Teréz anya, Gandhi, Martin Luther King. Ellenszenvesek lehetnek azonban a köréjük épített, túlságosan is emberi kreálmányok, képzetek. A „csináld magad” és a „valósítsd meg önmagad” korszakában érthető módon a legbeszédesebb és a leginkább példaadó az, amit valaki tesz. A 21. század a doereké. Jézus is „doer” volt. Tanított, de nem „papolt”, példázataival elsősorban az emberek szívéhez és nem az értelméhez szólt, példájával lépésre, megfordulásra, cselekvésre ösztönzött. Nem Isten felemelt mutatóujja volt, ahogy egyes ószövetségi próféták, hanem Isten gyermekeként „paradicsomi” nyelven szólt. 

A cikk itt folytatódik.