Komolyra fordítva a szót: ezen a ponton valami rendkívüli történik. Jézus vendégből segítővé lesz. Sőt mondhatjuk, átveszi a házigazda szerepét. Utasítására színültig töltik az eredetileg tisztálkodásra szolgáló kővedreket vízzel. Elképzelem a szolgák kényszeredett mozgását, ahogy ezt teszik. Mi értelme ennek? Bolondot csinál belőlünk ez a különleges vendég! Aztán annál nagyobb elképedéssel hallják a főkostoló násznagy szavát: ez a bor egészen különlegesen finom! Az így szól: „Általában a jó bort szolgálják fel először, és amikor már megittasodtak a vendégek, akkor már a silányabbat adják”. (Nem tudom, érvényes-e a mai fogadásokra és partykra ez a megjegyzés. Ha igen, akkor azért az nem vet éppen jó fényt a cateringesekre…)

A jó minőségű bor kulturált fogyasztásával kapcsolatban érdemes fellapoznunk Hamvas Bélától A bor filozófiáját: „mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni. Ha szobában vagy, előbb mindig teríts asztalodra kendőt. A barbár viaszosvászonról iszik, a szerencsétlen, de nem azért, mert nincs neki kendője, hanem azért, mert nincs szíve az iváshoz. […] Jó bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik.”

Ne azt vizsgáljuk, hogy természettudományos módon bizonyítható-e Jézus csodája. Hiszen az jel volt, amely túlmutat önmagán. Hat kővederről van szó, amelyekbe egyenként 2-3 métréta fér. Egy métréta 40 liter. Ki lehet számolni: 600 liter bor! Egy kisvárosi lakodalom utolsó napjaiban. Elképesztő mennyiség. Mindez azért jel, mert ez már nem a földi menyegzőre utal, hanem arra a bizonyos bankettre, mennyei lakomára, amelyet Isten az övéinek készít elő.

Ez azt is jelenti, hogy minden földi jó – lakodalom vagy farsangi bál – csak halvány előképe annak az örömnek, amelyet Isten az örökkévalóság keretei között kínál az embernek.

Ha módunk van rá, vegyünk részt bízvást az ilyen szép földi alkalmakon, de – ahogy a kánaiak tették – már ezekre is hívjuk meg Jézust. Legyen számára is hely az életünkben. Töltsük örömmel vele a pihenés óráit, szabadnapjainkat, a kikapcsolódás idejét, nyaralásunkat, síszünetünket.

Jézus nemcsak a templomban van jelen. Meg lehet őt hívni mindennapjainkba is. Életünkben nem vendég, hanem házigazda lehet. Ő veheti át az irányítást. Amit mond, azt tegyük meg. És ha engedelmeskedünk neki, akkor megtörténhet a csoda. Aztán egyszer majd az apró földi csodáknál is nagyobbat élhetünk át: Ő hív meg minket a nagy mennyei lakomára. Kosztolányi alighanem megsejtett valamit ebből a titokból, amikor így ír: „Az égbe bál van, minden este bál van…” Jó ott lenni a magunk kánai menyegzőjén, de még nagyobb örömöt kínál majd a mennyei bankett.