Decemberben mutatták be a XVI. Benedek pápa és I. Ferenc pápa történetét, s azóta számos reakció látott napvilágot róla. Természetesen mint minden művészeti alkotásnál, itt is van, akinek nem tetszett és van, akinek tetszett a film. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a film megtekintése előtt már elolvastam pár kritikát és véleményt, így képben voltam, és talán befolyásolva is abban, mire számítsak. Olvastam azt a vitát, ami pro és kontra folyt le. De ettől a görcstől mégis függetlenedni próbáltam, és inkább teológiai csemegékkel tűzdelt szórakoztató alkotásként néztem végig a filmet. Abban pedig igen jó volt.

Való igaz, hogy a vallásos témákat feldolgozó alkotásoknál mindig megvan az a félelem, hogy valakinek sérteni fogja hitbeli meggyőződését, ebben a filmben azonban úgy lett kibontva a teologizálás, a dilemmák, a mondanivaló, hogy a pár – politikailag nem túl korrekt – náci megjegyzéstől eltekintve igazán semmi okuk nem lehet katolikus testvéreinknek a panaszra. Sőt, én úgy érzem, hogy ez a film egyenesen jó PR-t csinált az egyháznak.

Az intézményi egyházból emberarcú egyház lett. Joseph Ratzinger és Jorge Mario Bergoglio alakjának bemutatásánál ugyan folyamatosan érezni, hogy az alkotók Ferenc pápát kedvelik jobban és őt szeretnék inkább pozitív személyiségként ábrázolni, de hát van ilyen, egy rendező, forgatókönyvíró is emberből van.

Eddig is ismertek voltak ugyan Ferenc múltjának árnyoldalai, a papi pálya miatti szakítása szerelmével és a politikai hatalomhoz való kérdéses és máig vitatott viszonya, de a közvetlensége és embersége is. Ismertük az „Isten rotweilerének” csúfolt Benedek elvarázsolt világban élő tudós személyiségét, konzervativizmusát, kimértségét és szikárságát, a katolikus hitet és az anyaszentegyház tanításait mindenáron védelmezni akarását is. Ám most Jonathan Pryce és Sir Anthony Hopkins igazán nagyszerű alakítása külön bónusz volt ezeknek a jellemeknek a megismerésében.

A két színész nem csak külsőleg hasonlít az általuk megformált szereplőkre, de beszédjüket, mozgásukat és gesztusaikat is sikerült maradéktalanul elsajátítaniuk. A helyszínek megválasztása és az egyházi rituálék cselekménybe való beleszövése közel hozza a nézőhöz a katolikus egyházat, miközben beszél azokról a problémákról is, melyek miatt a hívők elfordulnak, a kritikusok pedig igazolásra lelnek. A feszültséget sajátos humorral oldja, amihez egy német és egy argentin igazán különleges és szórakoztató alany.

A helyzetkomikumokat sem nélkülöző filmben nem terhelőek a teológiai egymásnak feszülések, filozofálgatások vagy vallási dilemmák. Sőt, a folyamatos adok-kapok a vallási téren nem túlságosan alultalpaltak számára is közérthető, mert emberi témákat hoz felszínre.

Az alkotók a nézőkkel ugyan elhitetik, hogy ez a film maga a valóság, mégsem akartak dokumentumfilmet, teljes, minden részletre kitérő elemzéseket, teologiai alkotást, csupán hatást akartak kelteni. Meg akartak szólalni és egyben csendben is akartak lenni a Vatikánról és az ott zajló folyamatokról. Ez pedig sikerült nekik.

A két pápa (The Two Popes), rendező: Fernando Meirelles, szereplők: Jonathan Pryce, Sir Anthony Hopkins, angol-olasz-argentin-amerikai dráma, 125 perc, 2019. (12)