A püspöki szolgálat örömei és veszélyei

A püspöki szolgálat örömei és veszélyei

Share this content.

Forrás: Dunántúli Harangszó, Evangélikus Élet, szöveg: D. Szebik Imre, fotó: Magyari Márton
Az 1990-es rendszerváltást követő első püspökiktatásra az év március 17. napján került sor. Ünnepi volt az alkalom, megannyi külföldi egyházi méltóság – köztük az LVSZ [Lutheránus Világszövetség – a szerk.] akkori főtitkára [a norvég Gunnar Stålsett – a szerk.] és a szomszédos egyházak püspökei –, régi és új közéleti személyiségek jelenlétében zajlott az esemény, zendült az ének egy új, nagy reményekkel várt korszak küszöbén. Bennem élt a feszültség, meg tudok-e felelni az elvárásoknak egy ismeretlen korszak hajnalán, amikor a társadalmi és egyházi változások előrevetítették a lehetőségek csillagzáporát.

A tizenhat éves időszak eseményei közül néhányat felidézek emlékeimből. Megemlítendő, hogy a püspöki szolgálatom tíz esztendeje a mai Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület öt egyházmegyéjére is kiterjedt. Újonnan épült templomok, imaházak létrejöttére és egykorvolt evangélikus gimnáziumok újraindítására kerülhetett sor (Sopron, Kőszeg, Győr).

Éppen Béres Tamás frissen végzett teológus lelkésszé szentelésére indultunk a diósgyőri gyülekezetbe, délután pedig a nyíregyháza-vargabokori új imaház felszentelését kérte a nyíregyházi gyülekezet, amikor Mezőkövesdnél gépkocsink bal hátsó kerekének gumija defektet kapott. Az autó megpördült, és az árokban kötött ki. Amikor kikászálódtunk a gépkocsiból, két mentőautó várt ránk, amelyeket gondos szemtanúk már megrendeltek. Ők csodálkoztak a legjobban, hogy apróbb horzsolásoktól eltekintve épen és sérülés nélkül úsztuk meg a balesetet, igaz, a gépkocsi romhalmazzá változott. Egy ismeretlen Mercedes-tulajdonos Miskolcra vitt bennünket minden ellenszolgáltatás nélkül. A két szolgálatot elvégezhettük dr. Cserháti Sándor professzorral. Isten csodája volt megmenekülésünk.

Nem sokkal kisebb izgalmat éltünk át azon az augusztus 20-i reggelen, amikor a Mátyás-templomba betörtek, és értékes tárgyakat tulajdonítottak el a szentélyből. A rendőrség az összes Budapestről kivezető utat lezárta, minket pedig három lelkészjelölt szentelésére vártak Győrbe. Bár időben elindultunk, de a fővárost csak egérutakon sikerült elhagyni, többszöri próbálkozás után, nagy kerülőkkel, ami jelentős időveszteséggel járt. Közel Tatabányához jutottunk ki az M1-es autópályára, s fél tízre járt az idő, az istentisztelet tíz órakor kezdődött. Az autópályán senki nem volt, tíz órakor pontosan megérkeztünk, megkönnyebbülésünkre. A zsúfolt templom öröme feledtette az esetleges késés adta feszültség kellemetlenségét. Azóta már a felszenteltek közül Varga Gyöngyiből teológiánk [Evangélikus Hittudományi Egyetem, Ószövetségi Teológia Tanszék – a szerk.] tanszékvezető docense lett, s megbecsült női teológa.

Sopronnémeti leánygyülekezete nem közlekedési vészhelyzet miatt írta be nevét az egyháztörténetbe. Amikor elhatározták, hogy templomot építenek, akkor minden anyagi, lelki és szellemi erejüket számba vették. Az országos egyház segítsége mellett is szükség volt erre. Ami sajátos volt ebben a történetben, az azért említésre méltó, mert a gyülekezet gondnokának munkahelyi társai – látva a gyülekezet előtt álló feladatok nagyságát – felajánlották neki, hogy ők helyette elvégzik a munkájával járó feladatokat, ő pedig kizárólag a templomépítés tényleges teendőire koncentrálhat, legyen az szervezési feladat vagy kétkezi munka. A felettes munkavezető is elfogadta megállapodásukat. Így vállaltak részt a más felekezetű testvérek is az evangélikus templom mielőbbi felépítésében. Példaértékű volt ez a segítőkészség. Huszonegy új templomot szentelhettem fel tizenhat évi püspöki szolgálatom idején, ilyen ökumenikus összefogásra – tudomásom szerint – másutt nem volt példa.

Amennyire örömteli eseményként köszöntött ránk egykori evangélikus gimnáziumaink visszavétele és újra megnyitása, annyira váratlan történések is meglepetéssel szolgáltak mindnyájunknak. Két gimnáziumunkban is búcsút kellett vennünk két tanártól, akik a Hit Gyülekezete sokak által vitatott közösségébe hívogatták a tanulókat, s erről a tevékenységükről nem is akartak lemondani. Alig akartam hinni, hogy ennyire fanatikus pedagógusokként nem akarták megérteni, hogy magatartásuk nem a szabadság kategóriájába tartozik, hanem a fenntartó egyház jó rendjét és célkitűzéseit sérti.

Püspökként egyházunk szolgálatára és lelkészeink prédikálásának jó rendjére és biblikus tisztaságára is vigyáznom kellett. Máig fülemben cseng az egyik derék vidéki felügyelő testvérünk panasza: lelkészük nem lutheri szellemben tanít a keresztségről. Mi a teendő? A kolléga önként távozott a gyülekezetből s átmenetileg a szolgálatból is. Később jobb belátásra jutva külföldön szolgált.

Nagy öröm volt középiskoláink újraindítása. Sok meglepetés közül talán az az üzenet volt a legmeglepőbb, amikor Nyíregyházáról közvetítették az országos tanévnyitó istentiszteletet, amelyen a közoktatási miniszter, dr. Andrásfalvy Bertalan is részt vett, s hivatalosan megnyitotta a tanévet. Jómagam prédikáltam a szószéken, amikor egy fiatalember a televízió munkatársai közül átnyújtott egy üzenetet egy kis papíron: legyen szíves még tíz percig prédikálni, mert a miniszter úr közlekedési akadály miatt késik. Már éppen a prédikáció befejező részénél tartottam, s alig tehettem mást, mint újra összefoglaltam az igehirdetés mondanivalóját – kicsit hosszabban s más szavakkal.

Fájdalmas volt dr. Lampérth Gyula soproni igazgatótól búcsút venni, aki elkötelezett evangélikusként sokat tett a gimnázium [az 1991 óta újra egyházi fenntartásban működő Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium, Kollégium – a szerk.] keresztény szellemiségének létrejöttéért, s ötvenkét évesen hazahívta az élet és halál Ura.

Talán különösnek mondható, hogy öt püspök beiktatásán szolgálhattam: Ittzés János, Gáncs Péter, Adorjáni Dezső Zoltán (Erdély), Lackner Pál (tábori püspök) s utódom, dr. Fabiny Tamás. Közülük már csak ketten vannak püspöki szolgálatban.

Nem volt szokásos jelenség, amikor Hatvanban a nyolcvanéves templomban a jubileumi istentisztelet utáni közgyűlésen egy váratlan pillanatban az első padok egyikéből egy ötéves kislány kiszaladt – szép piros szoknyában – az oltár előtt ülő elnökség soraiba, és váratlanul a püspök ölébe ült. (Az egyik presbiter unokája volt, aki aztán az ünnepség végéig ott is maradt. Fényképen is megörökítették.) A közel nyolcszáz gyülekezetlátogatás egyik emlékezetes eseményeként vésődött emlékezetembe ez a különös epizód.

Sok örömteli esemény, olykor feszültséggel teli tárgyalások sorozata, ünnepélyes istentiszteletek sokasága széppé és ma is hálára kötelezetté tették püspöki szolgálatomat lelkileg-szellemileg újraépítkező evangélikus egyházunkban. Más fundamentumot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus (1Kor 3,11).

Forrás: Dunántúli Harangszó – a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület lapja, 2020/2. szám, nyár

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 27–28. számában jelent meg 2020. július 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!