Ez az igazi reformáció-születésnaphoz méltó alkotás nagyon tudatosan ellene mond Eric Till rendező 2003-as Luther filmjének, amely, bár világsztárokat vonultatott fel, sokkal kevésbé realisztikus alkotás. A nagyon nem Luther-kinézetű Joseph Fiennes ugyan mindent elkövetett, hogy a reformáció atyjának a hitéletet megtisztítani, megjobbítani akaró szenvedélyét híven ábrázolja, arról azonban nem tehetett, hogy éppen a film utolsó harmadában, amikor már Katharina von Bora is felbukkant, az alapjában véve egyháztörténetinek és lélektaninak szánt film átfordult egyfajta „szerelmes Luther” paródiá­ ba, pompás öltözékekkel, fényűző, sző­ nyegekkel bélelt falú nászszobával.

Ugyanakkor most, tizennégy évvel ké­ sőbb beléphetünk az 1525-ös Wittenberg valóságába, s a bőrünkön érezhetjük a Luther házaspár otthonának minden kezdeti nyomorúságát. Azét az otthonét, amelyet az asszony rengeteg munkája és vállalása – a kosztos diákoktól a sörfőzdéig, a hatalmas konyhakertig és az állattartásig – változtatott fokozatosan (tehát nem hollywoodi csiribú-csiribá módszerrel!) kettejük és hat gyermekük otthonává. Igaza van ugyan annak a német kollégának, aki azt írja egy cikkében, hogy Luther ebben a filmben „csak másodhegedűs Katherina mögött”, mégsem túlhajtottan feminista alkotás ez.

Érdemes még arra is felhívnunk a figyelmet, hogy a reformátort alakító Devid Striesow szinte kísértetiesen hasonlít Martin doktorra, testalkatában, arcvoná­saiban és temperamentumában egyaránt. Miközben, tegyük hozzá, a törékeny szí­nésznő egy cseppet sem hajaz a tenyerestalpas Kata asszonyra. Mégis, szinte csodával határos az az átalakulás, amellyel a kiugrott apáca tökéletesen felnő Isten által neki rendelt társához. Amilyen hideg és csöppet sem meggyőző volt a korábbi, 2003-as Kata – a Luther záró filmrészleteiben megjelenő Claire Cox –, most minden mozdulatában, arcjátékában és hangsúlyában olyan életteli Karoline Schuch.

Azt, hogy a filmet nő rendezte, nem is elsősorban a „Katharina-központúságban” érezzük igazán, hanem finom, akvarellszerű közjátékokban. Ilyen a friss házas Kata által életre dédelgetett kismadár vagy a fekete kolostor sáros-szemetes udvarán talált, jobb jövőt ígérő kék és fehér virá­gok feltűnése, a pókhálóban vergődő pillangók (a szinte rabságban élő apácák!) allegóriája… s még sorolhatnám a hasonló példákat.

Anélkül, hogy a kákán is csomót keresnénk, akadnak azonban még ebben a nagy erejű filmben is túlzások és tévedések. Ilyen például az a rendkívül lassan oldódó, szinte gyűlöletközeli ellenszenv, amellyel a Luthernál sokkal visszafogottabb Melanchthon ellenzi az egykori Ágoston-rendi barát és az exapáca frigyét, vagy az a tombolás, amellyel Martin Luther ízzé-porrá zúzza a dolgozószobáját kislányuk, Lenchen (Magdalene) halálakor. A valóságban az apa egy később a kislány sírkövére vésett verssel igyekezett levezetni mélységes gyászát.

Adósok vagyunk még ezen írás címé­vel. Ez nem önkényeskedő találmány, maga Luther nevezte egyik levelében így az ő nagyra értékelt asszonyát: „Herr Käthe”, azaz „Kata uraság”. Igen, uraság, sőt úrasszonyság volt az övé, de minden úrhatnámság nélküli.

A film sikeréhez hozzájárulnak a hiteles németországi helyszínek is, Wittenberg szinte tapintható jelenléte: a vártemplom, a városi templom, a Cranach-, a Lutherés a Melanchthon-ház. Tehát azok az épü­letek, amelyekben a wittenbergi magyar diákok, az ottani diákközösség tagjai laktak, tanultak, jártak-keltek.

A Katharina Lutherhez a február vé­gi ősbemutató estéjén egy érdekes dokumentumfilm is csatlakozott, Gabriele Rose munkája, a Luther és a nők témakörben. Megszólalt benne egyháztörténész-professzor, teológusnő, fiatal blogszerző, s szó esett arról a következetes megbecsülésről, amelyben a pelenkázástól sem ódzkodó Martin mester a nőket részesítette. Saját felesége mellett például Caspar Cruciger feleségét, aki Elisabeth von Meseritzként szintén apáca volt, s később Katharina kö­zeli barátnője. Nem mellesleg: Cruciger és felesége voltak a mi Szenczi Molnár Albertünk német feleségének, Kunigunda Ferinarinak a nagyszülei. Most már közismertebb nevét említve, Elisabeth Cruciger írta – már asszonyként és költő­ nőként – az evangélikus egyház legkorábbi Jézus-énekének szövegét (Eyn Lobsanck von Christo: Krisztust dicsérő ének), amely a német énekeskönyvekben a 67-es szám alatt szerepel. De felmerült az ugyancsak egykori apáca, Magdalene von Staupitz neve is, aki – éppen Luther kezdeményezése alapján – a legelső német leányiskolák egyikét igazgatta.

Mindezek summája: bár felületes, látványosságokra kihegyezett korban élünk, érdemes volna elfogadnunk azt, hogy nem mindig a pompás kivitelezésű sztárparádé a nyertes, hanem – legalább olykor-olykor – a tehetség és a hitelesség is kaphat egy kis megbecsülést. Sok-sok értő és hálás nézőt kívánunk tehát a Katharina Luthernek, valamint a német nyelvben nem otthonosak számára mielőbb a film szövegé­ hez, értékeihez méltó magyar szinkront is.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.