„1524. október 9-én délelőtt még a szerzetesi csuhában prédikált, s e napon délután lépett először a szószékre doktori talárjában, melyet előbb már otthon is viselt” – írta Payr Sándor 1935-ben A magyar protestáns papi öltöny című tanulmányában. Ettől kezdve azokon az alkalmakon, amelyeket ma igeliturgiának nevezünk, így végezte igehirdetői szolgálatát. Az úrvacsorás istentiszteleteken azonban haláláig viselte a díszes miseruhát. Egy 1536-ból származó tudósítás szerint ilyen alkalmakkor „pápista módon volt öltözve” („more papistico indutus”).

Kétségtelen, hogy a „szabadság” sokszínűséget szült. A reformáció utáni századokban a legváltozatosabb viseletek jelentek meg liturgikus öltözék gyanánt. Több egyháztörténetileg jelentős forrás is kitér ugyan a liturgikus öltözékekre (Ötvárosi és Hétvárosi hitvallás, baranyai, meszleni kánonok, és a rózsahegyi zsinat is foglalkozott vele), de átfogó szabályozása sokáig nem történt meg, s a sokszínűség évszázadokig tovább élt. Magyarországon a felekezeti mellett a nemzetiségi szempont is erős motivációt jelentett. A német, a szlovák és az erdélyi szász gyülekezetekben jobban érvényesült a német hatás, míg a magyar területeken inkább közelítettek a református lelkészek ruhájához.

A felvilágosodás hatása – különösen a német régiókban – helyenként egészen átláthatatlanná tette a helyzetet. Olyannyira, hogy a többség egyetértéssel fogadta III. Frigyes Vilmos porosz király 1811. március 20-án kelt rendeletét, amellyel protestáns lelkészek, rabbik (és bírák) számára kötelezővé tette a fekete talár viselését. Ez lett aztán Németországban az általánosan elfogadott liturgikus viselet.

A porosz királyi rendelkezést azonban nemcsak egy egyébként jónak tartható szándék motiválta, hanem mögötte egy történetileg tévesnek minősíthető elképzelés is meghúzódott. Nevezetesen az, hogy a tradicionális ábrázolások alapján Frigyes Vilmos úgy vélte, ezzel a rendelkezéssel helyreállítja Luther gyakorlatát – a reformátor gyakorlata azonban, mint előbb láttuk, nem ez volt. (III. Frigyes Vilmos volt az is, aki 1817-ben elrendelte a lutheri és kálvinista gyülekezetek poroszországi unióját.)

Érdekesnek is mondhatjuk, hogy egy hazai rendelkezés megelőzte a poroszokét. Az 1791. évi pesti zsinat hozott először országos érvényűnek szánt határozatot „a palástról és a táblákról”. Így lett Luther doktori talárjából magyar evangélikus liturgikus öltözet. A magyaros jelleget volt hivatva hangsúlyozni az egész taláron végighúzódó zsinóros gombolás. Ez a változat elég gyorsan elterjedt itthon, bár kisebb-nagyobb eltérések továbbra is előfordultak a liturgikus „egyenruhán”. Voltak, akik bársonygallérral, esetleg még bársonyból készült mell- és hátrésszel is varratták.

A lelkészi fejfedő használata is rendezetlen volt egészen 1891-ig. Addig a legváltozatosabb módon fedték a lelkészek a fejüket, erre a célra mindenféle kalapot, sapkát, de még kucsmát is használtak. Ekkortól ajánlották az egységes barett használatát. A változatosság (és önkényesség) nem kerülte el a Mózes-táblákat sem. Díszítésük, hímzésük, formájuk eltérő volt. Stráner Vilmos lelkész – 1908-tól Sopronban teológiai akadémiai, majd egyetemi tanár – kritikus véleményt fogalmazott meg a Mózes-tábla elnevezés ellen, mert szerinte nem illik az evangélikus lelkészek evangéliumi szolgálatához. (A Mózestábla eredeti neve a németben Beffchen/Bäffchen [„kis gallér”] ma is.) Formai javaslata is volt: kereszt- vagy kehelyhímzéssel legyen díszítve. Javaslatát elvetették.

Payr Sándor még évtizedek múlva is így kezdte említett tanulmányának előszavát: „Most öt éve sok szó esett evang. papi öltönyünk kötelező egyöntetűségéről. Dr. Stráner Vilmos, a gyakorlati theologia tanára javaslatot is készített. De a Dunántúli Evangélikus Lelkészegyesület 1929-ben úgy határozott, hogy végleges döntés előtt bevárja e sorok írójának a papi öltönyről szóló történeti értekezését. El is készültem munkámmal, de éreztem a hiá- nyait, s tovább gyűjtöttem az adatokat.”

Ha ezek után a mai helyzetre figyelünk, megállapíthatjuk, hogy a Luther-kabátok szabásában, a Mózes-táblák alakjában és a barett formájában többé-kevésbé kialakult az egység. Azonban a szabadban kötelező barett használatáról ez már nem mondható el.

Az utóbbi időben – szerves kapcsolatban a liturgiai megújulás szándékával és eddig megtett lépéseivel – alternatív lehetőségként (részben finn hatásra is) két újdonság jelent meg az evangélikus liturgikus viseletben. Az egyik az egyházi év szakaszai szerint változó színű stóla, amelyet lelkészeink vagy a Luther-kabátjukon, vagy pedig – és ez a másik újdonság – a fehér liturgikus öltözeten, az albán viselnek. Vannak, akik az albát nem mindig, hanem csak egyes ünnepi alkalmakon, kereszteléskor, konfirmációi ünnepen, a karácsonyi és húsvéti istentiszteleteken, az úrvacsora ünneplésekor viselik, mások pedig minden alkalommal magukra öltik. A stólának és az albának külön üzenete van. A stóla a Krisztusszolgálat gyönyörűséges igájának jelképe, az alba pedig a menyegzői ruha, a bűnbocsánat kegyelmi ajándékára emlékeztet.

Jelképek, szimbólumok

Az evangélikus egyház magától értetődően használja a reformáció előtti közel másfél évezredből fennmaradt régi szimbólumok közül azokat, amelyek a reformáció teológiai felismeréseivel összeegyeztethetők. Ezeknek nemcsak igényes díszítő funkciójuk van, hanem fontos üzeneteket hordoznak, mindig tanítanak, emlékeztetnek, sőt „prédikálnak” is. Ez a szempont vezérli az újabb tervezésű rajzok, képek alkotóit is. Festett vagy hímzett Krisztusmonogramok (IHS, XP, AΩ), Krisztus-jelképek (kereszt, szőlőtő, pásztorbot, bárány), a Szentlélekre utaló rajzok (galamb, lángnyelvek) és az egyházat jelképező hajó képe mellett sok régi és újabb tervezésű szimbólum díszíti az oltár- és szószékterítőket és a lelkészi stólákat.

Az üdvtörténet fontos eseményeit évről évre végigjáró egyházi esztendő maga is egyfajta szimbólumként értelmezhető, és az annak folyamán változó liturgikus színek is jelképes üzenetet hordoznak. Egyházunkban öt liturgikus színt használunk. A fehér a Krisztus-ünnepek színe: karácsonyestétől vízkereszt ünnepéig, majd nagycsütörtökön (az úrvacsora szerzésének ünnepén), húsvéttól a mennybemenetel ünnepéig, végül a pünkösd utáni Szentháromság ünnepén látható. A piros a tűz és a vér színe, az egyház és a mártírok ünnepeihez tartozik: pünkösdkor és a reformáció ünnepén, az apostolok és az evangélisták ünnepein, lelkészszenteléskor és a templomszentelés ünnepén díszíti az oltárt és a szószéket. A zöld a növekedés és a reménység színe, ezért a vízkereszt utáni vasárnapokon és a Szentháromság ünnepe utáni időszak vasárnapjain találkozunk vele. A lila a bűnbánat színe, ezért tartozik az adventhez (karácsony böjtjéhez) és a nagyböjti időszakhoz. Végül a fekete, amely liturgikus színként csak a 18. század óta ismert egyházunkban, a nagypéntek és a nagyszombat színe.

Külön kell szólnunk a Luther-rózsáról, hiszen jelképeink közül minden bizonnyal a legelterjedtebb és a legismertebb. Joggal nevezik az evangélikusok címerének. Szimbolikájának jelentését egyszerű módon hitoktatói célzattal is megfogalmazták. „Rózsákon jár Krisztus híve, ha keresztet hordoz a szíve.” „Teljes öröme van a szívnek a kereszt által.” Az azonban talán kevésbé közismert, hogy a Luther-rózsát maga a reformátor „tervezte”, amikor János Frigyes szász választófejedelem egy neki ajánlott iratért köszönetül pecsétgyűrűt készíttetett a részére. A nürnbergi Lazarus Spenglernek 1530 nyarán levélben ír erről: „…szeretném megosztani veled a pecsétemhez vezető ötletet és indítékot, mert ebben szerettem volna mint emblémában teológiám foglalatát adni.” A részletes magyarázatból aztán kiderül, hogy teológiai és nem heraldikai megfontolások vezették a reformátort: a theologia crucis (a kereszt teológiája), a solus Christus (egyedül Krisztus) és a sola fide (egyedül hit által) reformátori felismerései és az üdvösség reménysége határozták meg Luther gondolatait a pecsét tervezésekor. (Luther válogatott művei 7. Levelek. Szerk. Csepregi Zoltán. Luther Kiadó, Budapest, 2013, 540–541.)

A kiadványokon, épületeken, dísztárgyakon, pecsétnyomókon és levélpapíron és ki tudja, még hányféle helyen és tárgyon ma is használt Luther-rózsát szemlélve tudni kell, hogy a reformátor eredeti szándéka szerint a Luther-rózsa teológiai állásfoglalás, vagyis hitvallás.

Talán ilyen célzattal is és nem csak történelmi emlékként került a Luther-rózsa több településünk címerére. A mai Magyarország területén huszonöt település címerében található Luther-rózsa-ábrázolás. Közülük néhány esetben stilizált, de világosan felismerhető formában, három címerben pedig részben más heraldikai elemek által takarva, félbevágva látható. Kötcse és az egykori artikuláris hely, Vadosfa címerében különösen is hangsúlyos a Luther-rózsa jelenléte, de figyelemre méltó Nagygyimót címere is, amely az ökumenikus megoldás sajátosan szép példája: a községben élő három felekezetre utaló három templomábrázolás felett Luther-rózsa, kereszt és Kálvin-csillag van.

Ma a Déli Egyházkerületben Dunaegyháza, Kaskantyú, Sárszentlőrinc; az Északiban Acsa (stilizált), Mende (stilizált); a Nyugatiban (Dunántúliban) Bezi, Ecseny, Kajárpéc, Kemeneshőgyész, Kötcse, Lulla, Magyarkeresztúr (félbevágott), Malomsok (félbevágott), Mórichida, Nagydém, Nagygyimót, Nagyveleg, Pusztaszentlászló, Rábaszentandrás, Rábcakapi (stilizált), Sobor (félbevágott), Szakony (stilizált), Tényő, Vadosfa és Vérteskethely címerében találhatunk Luther-rózsát.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2016. április 3-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.