Lehet-e a teológia karanténban?

Az evangélikus teológia életünknek bátorságot adó értelmezése, amely Isten megváltó munkájából reményt merítve tulajdonít jelentőséget egyéni és közösségi cselekedeteinknek. Az élet teljességének felfedezéséhez nélkülözhetetlennek tartja a Biblia lapjain kibontakozó örömhír személyes elfogadását, a Krisztus-hitből születő szabadság megélését, amely a másikért és másokkal valósul meg.

A természet bosszúja?

Isten teremtett világa egyaránt elgondolható a kinyilatkoztatás tárgyaként és médiumaként. Jóllehet ezzel az állítással felszínre kerül a természetes istenismeret kérdése is. Ám Isten és akaratának közvetlen megismerése a természetből nem lehetséges, mert először Isten igei kinyilatkoztatása által ismerhető fel a természet teremtésként. Isten velünk való kapcsolatára nem a természet, a biológia, a patológia, vagy a virológia ad választ, mert az ilyen következtetés puszta naturalizmus lenne és nem teológiai megállapítás, azaz nem a kinyilatkoztatás értelmezése, hanem természetismeret.

Van-e remény? Van-e gondviselés?

Isten legértékesebb teremtményéről a reménységgel is gondoskodik, ami a dán evangélikus filozófus, Søren Kierkegaard, szerint: „a lehetséges iránti szenvedély.” A szabadság tágas terébe állította Isten az embert, teremtett világának közepére. A reményteli élet lehetőségeit az ember Krisztusban visszanyert szabadságában (a bűntől, a haláltól és a céltalanságtól), bátorsággal, a hit szenvedélyével ragadhatja meg, mert benne Isten valóban gond-viselőnek bizonyul, azaz gondjainkat hordozza, de nem nélkülünk! Mégis hogyan? Aki remél, az elővételezi a jövőt. Jézus Krisztus arról a jövőről beszélt, ahol nem lesz félelem, rettegés és fogak csikorgatása, hanem az Atyával való teljes béke és öröm. Ez a remény segít elhordozni mindazt, ami teherként nehezedik ránk ezekben a napokban. Egyszer vége lesz a jelenlegi helyzetnek, de addig a jelent kell nagyon komolyan venni.

Mit jelent helyesen félni?

Különbség van a félelem és a rettegés között. A kegyes ember féli az Istent. Ez a félelem nem a vírusfertőzéstől való rettegés, hanem Istenre figyelés. Aki rá figyel, környezetét és a benne történteket rajta keresztül értelmezi. Nem a riadt tekintet, a kétségbeesett sikoly, a tehetetlenség és a hiábavaló erőlködés határozza meg, hanem a világ teremtőjének közelsége. Nem a nincs, hanem a van; nem a betegség, hanem a gyógyulás; nem a reménytelenség, hanem maga a Remény. A kegyes szó alapjelentése: „helyet adni valakinek és követni”. Fésüs Éva A lényeg című versében így ír: „a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.” Az Újszövetség erről a titokról beszél: az Isten egy emberben mellénk „szelídült” és „tündöklőn sugárzik”. Az Istenfélelem tehát az Isten jelenlétével teli élet, ami radikálisan más a rettegéstől, attól, hogy megfertőződünk és súlyos betegek leszünk. Ezt a bizonyosságunkat adhatjuk át akár online is.

Szembesülés saját végességünkkel?

Amennyiben reménységünk jelenlegi életünk vég nélküli folytatására irányulna, vagy „jelen állapotunk továbbfejlődésére”, akkor ezt a reménységet „nem lehetne megkülönböztetni az ember öntökéletesítésének tervétől”. A teológiában a kontinuitás és diszkontinuitás helyes értelmezésének kulcsa Jézus halála és feltámadása. Jézus valóságos halála jelenti azt a diszkontinuitást, amely által megszakad az összes aktív vonatkozás, amelyben az emberi élet élhető. A folytonosságot Isten hűsége biztosítja, azé az Istené, aki feltámasztotta Jézust a halálból és a vele való emberi kapcsolatot újjáteremtette. Ezért csak a halálban és a halál által kifejeződő diszkontinuitással lehet valósággá az folytonosság, amely Isten kegyelme által bennünket is „átvezet a halálból az életbe”. A transzhumanizmussal szemben, a keresztény teológiában a biológiai halál feltétele az örök életnek, az élet kontinuitása magában foglalja a halállal bekövetkező diszkontinuitását. A keresztény eszkatológia feladata ezért a kontinuitás és diszkontinuitás eme jelentőségének tudatosítása minden olyan kísérlettel szemben, amely hamis elvárásokat támaszt az orvostudománnyal szemben. Nem az emberé, nem a vírusé, nem a halált hozó betegségé az utolsó szó, hanem az Élet folytonosságát számunkra is biztosító Istené.

Szóhoz jut-e Isten a járvány idején?

Aki a vallást kutatja, az mindenképpen szembesül a titokkal. A szenttel, ami mindenki számára tudott, de még nem ismert. Az Újszövetség viszont azt nevezi titoknak, amit mindenképpen el kell mondani. Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben. (1Tim 3,16) A nyilvánosság a titok lényegéhez tartozik. A misztérium maga a „megragadhatóság alanya”: önmagát titokként tárja fel. Nekünk pedig nincs más választásunk: Istenről beszélni kell! A beszéd által pontosított hallgatás az, ahogyan szólhatunk róla, mert a mi „saját szavainkkal” elérhetetlen. Hogyan lehet akkor Istenről helyesen beszélni? Felelősséggel! Ha Őt hagyjuk szóhoz jutni, mert Ő az Ige erejében lesz jelen. Nem elgondolás, hanem esemény, az ő jelenlétének eseményében akar részesíteni bennünket karantén idején is. Engedjük-e Őt szóhoz jutni? Vagy saját elképzeléseink, magyarázataink, kiútkeresésünk karanténjába zárjuk őt, vagy engedjük, hogy húsvét hajnali dicsősége beragyogja életünket?