Négy vagy öt éves lehettem, amikor megőrzésre nálunk lakott egy fekete macska, akit Mefisztónak hívtak. Egy nap eltűnt és nem is került elő többé. Akkor éltem át először, milyen elveszíteni valakit, akit ismertél. Aztán egy évre rá el kellett veszítenem a testvéreimet, akiket visszavittek szüleim a nevelőotthonba, mert nem bírták tovább ellátni a nevelőszülői teendőket. Nem sokkal ezután halt meg először az egyik majd a másik nagyapám. Az anyai nagypapa temetéséről csak annyi emlékem van – mint egy igazi, felnőtt-szerepbe állított gyereknek –, hogy nem sírhatom el magam, erősnek kell lennem.

Mindenszentek és Halottak napja környékén mindig ambivalens érzések és kusza gondolatok kavarognak bennem. Nem tudok elfogulatlan tisztelettel tekinteni azokra, akiknek ilyenkor fontos szeretteik sírjának meglátogatása, a síremlékek virággal és mécsesekkel való feldíszítése, mert folyamatosan arra kell gondolnom, hogy ez is egy iparággá vált – a kegyeleti giccsek fogyasztói azok az élők, akik ebbe a játszmába beszállnak. Másrészt tudok sok olyan emberről, aki szándékosan feledkezik meg a halottairól, hogy ne kelljen a saját halandóságának gondolatával szembenéznie. Vajon én melyik csoporthoz állok közelebb?

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon folytatódik.