Ahogy növekednek azok az elektronikus felültek, ahol összefuthatok bárkivel a virtuális térben (mint például itt és most), annál nagyobb hatással vannak rám a személyes találkozások. Így keveredtem el pénteken egy könyvbemutatóra, pedig el kell árulnom, hogy ez a műfaj nem tartozik a kedvenceim közé. Sem a hallgatóság tagjaként, sem szerzőként. Ráadásul azt is be kell vallanom, hogy a bemutatott könyvet nem olvastam. (Jártam már olyan könyvbemutatón, ahol a könyvet bemutató személy ugyanilyen „felkészültséggel” érkezett, de ez más kérdés.) Elvégre a nem elolvasás még nem ok arra, hogy ott se legyek.

És ugyan eltelt azóta három teljes éjszaka, de a könyvet még mindig nem olvastam el. Mégis, mintha még most is ott lennék a Mozsár utca és a Nagymező utca sarkán, a kávézó emeleti termében. S reggel óta azon gondolkodom, miért érzem így. Mivel pedig az írás számomra az egyik leghatékonyabb ventillációs technika, úgy döntöttem, leülök a klaviatúrához. Igaz, mondták is, hogy tegyem ezt, de az igazi motivációhoz ez talán nem lett volna elég.

Szóval elmentem. Tanítványok, barátok, puszi-puszi, ismerősök, ahogy ez lenni szokott. De valahogy már itt egészen más volt az egész, mint amire számítottam. Nem azt furcsállottam, hogy férfiként a törpe kisebbséghez tartozom – ezt sokkal inkább paradicsomi állapotként szoktam megélni, mintsem nyomasztó körülményként. Inkább az volt szokatlan, hogy jóformán alig ismerek valakit. Még a pódiumbeszélgetések résztvevői közt is látok egy ismeretlen arcot. Szent-Iványi Ilona vezeti a beszélgetést, könnyed és elegáns, mint mindig. Perintfalvi Rita Bécsből képviseli a katolikus oldalt, üdítő őszinteséggel. Csepregi András (hát még ő hogy érezhette magát a pulpituson egyedüli férfiként!) pedig most is eredeti és bravúros. De ki a negyedik? Kiderül hamar: Kováts Eszter, politológus. Politológus? Akkor talán ezért a sok ismeretlen?

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak el.