Pszichoterapeutaként rengeteg családdal „találkozom” most is az online térben. Az óvodás, kisiskolás korosztály nyilvánvalóan mást élhet meg nyomasztónak a vírus sújtotta időkben, és máshogy is jelzi, ha szorong, mint az idősebbek.

Sok kisgyermek küzd alvási, elalvási nehézségekkel (ezt a felborult napirend, a kevés mozgás és a nyugtalanító gondolatok és fantáziák együttesen okozhatják). Előfordulhatnak a szokásosnál nagyobb hisztik, „rosszalkodás” a feszültség, túlterhelődés miatt. Vannak gyerekek, akik olyasfajta viselkedést, tüneteket produkálnak, amiket kisebbektől várnánk (esetleg bepisilnek, vagy több segítséget igényelnek rutin feladatokhoz), netán jobban „kapaszkodnak” a szülőbe – ami a non-stop együttlét alatt igen megterhelő lehet. Olyanokat is látok, akik meglepően higgadt, felnőttes kérdések mögé („Szerinted hány halott lesz a végére Magyarországon, Zsófi néni?”) rejtik a szorongást, amit átélnek. 

És hogy mitől szenvednek aktuálisan? Van, akinek az nehéz, hogy elveszett a megszokott, biztonságos napi rutin és élettér. Az élet így kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan, tele bizonytalansággal. A másiknak az a legnehezebb, hogy egyfolytában együtt kell lenni az egész családdal, folyamatos ingerek érik, alkalmazkodni kell – ebben már délután háromra halálosan elfárad, onnantól egybefüggő hiszti a nap vége. Egy harmadik talán attól szorong, hogy azok, akiket nem láthat nap mint nap (a szeretett nagymama, a legjobb barát) vajon jól vannak-e még. Sok gyerek nagyon egyedül marad a feladatokkal, vagy akár a térben, mert a szülőknek muszáj a nap nagy részében home office-ban dolgozniuk. Néhányan a látókörömben lévő gyerekek közül igazán szoronganak, mert a digitális oktatásból sokszor fájóan hiányoznak a személyes visszajelzések a tanító nénitől (a kattintások nyomán felugró pontszámok aligha helyettesítik azokat), és ők folyton bizonytalanok, rendben van-e, amit magukban csinálnak otthon – pláne, ha képtelenek magukat motiválni, munkára bírni. Sok családban nagyon megnőtt feszültség: gyakran csak sejtéseink vannak, hogy az amúgy is konfliktusos kapcsolatokban igen erőteljessé válnak most az indulatok, vagy akár az agresszió. Na és ott van még a gyerek fejjel nem mindig érhető hírek nyomasztó világa is…

Mit tehetünk, hogy jól támogassuk az ovis-kisiskolás kicsiket? Először is ahelyett, hogy elárasztanánk őket (a saját magunk számára fontos) információkkal, hagyjuk, hogy ők meséljenek arról, ami foglalkoztatja őket! Sokszor nem egészen attól tartanak, amit gondolnánk. Egy óvodás nemrég azon tanakodott hosszan, talán karantén idején nem is jön a fogtündér, pedig neki épp most esne ki végre az első foga, amit oly rég várt. Egy kisiskolás arról panaszkodott, szörnyű, hogy mikor anya „értekezleten van”, nem szabad zavarni, és olyankor képtelenek a testvérekkel megoldani a konfliktusokat: mindenki számára fájó veszekedésbe torkollik minden magányos óra. Egy másik majdnem elsírta magát, mikor a végleg veszni látszó hittantáborra terelődött a szó… A látszólag csip-csup problémák mögött a megszokott, biztonságos, örömökkel teli világuk süllyedését látják – amit felnőttként is átélünk. Legyünk jelen, osztozzunk a szomorúságukban, a veszteségeikben, akármi legyen is hozzá a „sztori”!

Nagyon fontos lehetőség szerint kapcsolatban maradni azokkal, akiket szeret, akikért aggódik. Ez egyben „seregszemle” is: meg van még, jól van, akire gondolok! Tanítsuk meg a nagyszülőket online kapcsolódni, ha lehet! A kisebb óvodásoknak a hang-alapú telefonálás még nem elég ingergazdag – de lehet online bábozni, mesét mesélni, bújócskázni, bohóckodni. A kicsikkel pár perc is elég, sűrűbben – nagyobbakkal jó lehet rendszeres időpontot kitalálni, amit lehet várni. Ha nem megy, küldjünk egymásnak e-mailben videókat, vicceket, rajzok fotóit!

Alakítsunk ki napi rutint! Piciknek jó lehet a rajzos órarend, és sokat segítenek a tevékenységeket keretező rituálék (rendrakó-zene, a feladatok elvégzése után közös „ünnepi sütizés”, stb.). Ezek lehetővé teszik, hogy valamit várjunk, és a szabályosság által biztonságot, kontrollt adnak az amúgy oly sok szinten bizonytalan helyzetünkben. 

Jó, ha a gyerekeknek van életkorukhoz illeszkedő feladata otthon. Mikor egész nap intézményben vannak, talán nem szeretnénk őket komoly házimunkával terhelni. Most viszont fontos átélni és megérteni, hogy a közös otthonunk működtetését közösen kell megoldanunk. Lehet feladatlistát írni, amiből mindenki vállal egyet vagy kettőt, és beosztja magának, vagy kijelölhetünk állandó felelősöket: még ha nehezünkre esik is elvégezni a munkát, jó élmény, hogy közösen visszük ezt a terhet is, nem hagyjuk egymást egyedül.

Találjunk dolgokat, amikre lehet várni! Ez lehet egy jó film, egy megrendelt könyv, vagy a hétvégi közös kutyasétáltatás. A bizonytalanságban rendkívül nehéz, hogy elvész a jövőképünk, elvész a remény. Teremtsünk lehetőséget a várakozásra és a teljesülésre!

Fontos, hogy az imáinkban is jelen legyen mindaz, amit átélünk. Imádkozhatunk mindazokért együtt, akikért aggódunk. Kérhetünk erőt a napi, egymással kapcsolatos feszültségekhez is. Elpanaszolhatjuk a Jóistennek, milyen csalódások, veszteségek értek minket, mennyi mindenről kellett lemondanunk a nap során. Ne bagatellizáljuk a gyerekek gondjait! Sokszor ezek nyelvén tudják megfogalmazni, amit éreznek. Fejezzük ki, hogy értjük, elismerjük, amit megélnek!

És végül: természetes, hogy mi is átélünk rengeteg bizonytalanságot, feszültséget, akár dühöt, félelmet. Nem az a fontos, hogy a gyerekek elől eltitkoljuk ezeket (bár az aggodalmainkat szűretlenül rájuk borítani semmiképp nem szerencsés), hanem hogy megmutassuk: mindezekről tudunk gondolkodni, beszélni („tudod, én is sokat tanakodom, vajon hogyan lesz, és nem tudom biztosan”), hogy közösen hordozzuk őket, mert úgy könnyebb. Hogy az erős érzéseket egymás és az Isten segítségével megéljük – és túléljük. És hogy mindezek ellenére tudunk jó dolgokat megélni, és remélni.