Íme a véletlenre bíztam valamit, ami pedig érint. És nincs vele semmi bajom. Ennél sokkal gyakrabban kockáztatok. Akkor is, ha ismeretlen helyen vásárolok, akkor is, ha gyümölcsfát ültetek: ki tudja, milyen lesz a termése?

A legkomolyabb rizikót akkor vállaltam, amikor a gyermekeimet befogadtam. Az enyéim természetesen úton fogantak és születtek, de ha jobban meggondoljuk, nem tudhattam előre, kire is mondok igent, amikor elindult az életük. Nem tudtam róluk az égvilágon semmit. Fogalmam sem volt, hogy aki bennem növekszik, fiú-e vagy lány, hullámos vagy egyenes lesz-e a haja, kék, zöld vagy barna a szeme, hogy mi érdekli majd inkább: a humán vagy a reál tárgyak, sőt azt sem, hogy egészségesen fognak-e világra jönni, vagy sem.

Az az érdekes, hogy egyetlen pillanatra sem emlékszem vissza, amikor egyáltalán felmerültek volna bennem ezek a kérdések. Pontosabban: természetesen gondolkodtam a babáimon, de nem kérdésként, hogy érdemes-e vállalni őket, hanem várakozással; alig vártam, hogy megismerhessem mindegyiküket. És bár a faluban volt olyan, aki benézve a babakocsiba – a harmadik szendergett benne éppen – elnevette magát: „Á, olyan, mint a többi!”, nekem nagyon is különbözőnek tűntek és tűnek a mai napig. Fantasztikus látni, ahogy kinyílik az életük, mint egy titokzatos, gyönyörű virág bimbója. Kimondhatatlan hála van bennem, ha csak rágondolok, hogy része lehettem ennek a csodának.

A gyermek tehát mindig ismeretlenként érkezik. Mivel nevelek eltérő fejlődésűt is, még azt sem mondhatom őszintén, hogy fő az egészség, mert ennél sokkal többet ad nekem, hogy men ­ nyi szeretet és őszinte ragaszkodás van például a mi sérült kisfiunkban.

Az érdekes az, hogy miközben komoly kampány megy egy-egy kóbor kutya vagy cica jó gazdára találásáért, addig alig-alig van szó arról, hogy mennyi kisgyerek él állami gondozásban még ma is. Ezek a lurkók nem azért kerültek oda, mert rosszabbak vagy csúnyábbak a többieknél. Egyszerűen annyira rémes körülmények közé érkeztek vagy kerültek, hogy annál még a nevelőotthon is jobb megoldásnak tűnt a számukra. Ez nem azt jelenti, hogy ideális helyen vannak, csak azt, hogy kapnak rendszeresen enni-inni, van az évszaknak megfelelő ruhájuk, fedél a fejük felett. Ám hogy személyes odafigyelést kapnak-e egy ekkora intézményben, azt talán nem is kell taglalnom: sajnos, biztosan nem.

Márpedig egy embernek, legyen kicsi vagy nagy, a testi szükségletei mellett legalább olyan fontos az, hogy megélhesse: szeretik és elfogadják. Hogy örülnek neki, számontartják, gondolnak rá, követik az életének az eseményeit, hogy valakit érdekel, mi van velük. Ennek a hiánya – a sajátjaimon láthattam, amikor kórházban kellett lennem pár napig – folyamatosan rombolja őket.

A naponkénti teljes odafordulás, osztatlan figyelem, jó szó, biztatás, simogatás, ölelés, segítség és pici figyelmesség nélkül nem fognak jól fejlődni soha a gyerekek. Gyengül az érdeklődésük, a tűrőképességük, az ellenálló képességük. Hamarabb megbetegszenek, leromlik az iskolai teljesítményük, lankad a jókedvük, csibészségekkel próbálnak egy kis figyelmet kicsiholni maguknak. És ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy lám, a nevelőotthonos gyerekek rosszak. Pedig csak normálisan reagálják le azt, ami iszonyatosan nehéz nekik. Én se tennék máshogy, pedig már felnőtt vagyok. Mindannyiunknak szükségünk van rá, hogy szeressenek, hogy valakik lehessünk. De hol vannak azok, akik ezt meg tudnák adni?

Tudták, hogy készül az ecet? Gyümölcsöket hagynak nyitott helyen gondozatlanul, és a folyamat magától megindul. Az édes, jóízű gyümölcs csípős és savanyú lesz. Két szomorú igazság is eszembe jutott erről. Az, hogy az anyaméh gyümölcse a gyermek, és nem mindegy, mivé lesz. És hogy a Lélek gyümölcse a szeretet, amely szintén – el nem használva – megecetesedhet. Be tud savanyodni az életünk, ha nem „szeretjük el” a bennünk lévő melegséget, gondoskodásra való készséget, elfogadást.

Ne pazaroljuk hát el a kapott jót! Ha valamiért nem született gyerek a családban, vagy annyi született, hogy még maradt szabad kapacitás. Ha nem érkezett meg a várva várt unoka, vagy csak olyan messze lakik, hogy bennünk rekednek az ölelések. Ha egyedül maradtunk, kifutottunk az időből, és hiányzik egy gyermek ragaszkodása. Igen, ha van szabad felhasználású szeretetünk, ne hagyjuk megecetesedni! Olyan sokan várják azt a jó gyümölcsöt! Éljük meg az élet teljességét, és ajándékozzuk meg egy lehetőséggel a boldog életre Jézus egyik kistestvérét!

Csak az első lépés nehéz, amikor elindulunk egy új úton. Amikor már rajta vagyunk, és tudjuk a célt, kapunk elég erőt napról napra.

Itt van hát a kérdés, a válasz pedig a tiéd: miért ne legyek nevelőszülő?

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.