vélemény

Töprengések a hol volt, hol nem volt keresztény női princípiumról, égi és földi anyákról és egyéb veszedelmes dolgokról.

Vannak olyan minimumok, amelyek egy demokratikus társadalomban alapnak számítanak. 2016 van, amikor már kínos szexistának lenni, de az is ugyanennyire kínos, ha valaki gúnyt űz a másik vallásából. A lengyel nagykövetség előtt múlt vasárnap civilek tüntettek az abortusz teljes betiltásáról szóló tervezet ellen, melynek során az előbbi minimumot áldozták fel az utóbbi oltárán.

Nem a mi tisztünk megbocsátani annak, aki nem ellenünk vétett. Nem veheti meg senki a megbocsátást olimpiai aranyakkal, nagyemberséggel. Legfeljebb a félrenézést. A Kiss László-történetben talán ez a legfájóbb. Fájó, mert egy félrenézésre, hazugságra épült nagyszerű karrier omlott a porba. Pedig másutt akár ragyoghatna is. És fájó, mert politikai rendszerek jöttek-mentek, kormányok, kormányfők, kormánypártok változtak. Ami maradt: a félrenézés technikája, a nagyemberség bűnelfedő ereje, a vétkesek közt cinkos hallgatás.

A hiedelemmel ellentétben a fiatalok érdeklődnek a politika iránt, csak nem abban a formában, ahogy arra ma lehetőséget adnak nekik. Viszont a magyar fiatalok 70 százalékát nem érdekli a politika, a közöny oka pedig elsősorban az: nem érzik úgy, hogy beleszólhatnának. A fiatalok alapvetően őszinteséget és becsületességet keresnek, és ha ezt kezdik el látni a közéletben, akkor nagyobb eséllyel fordulnak újra az aktuálpolitika felé – derült ki a Policy Solutions és az MTA politikatudományi intézetének konferenciáján, amely az Y-generáció és a politikai aktivitás viszonyát mutatta be.

„Jó lenne, ha mindenki tenné a dolgát: a politikusok, a közgazdászok, a rendőrök, a titkosszolgák. És az egyházak. Ki-ki a magáét. Mi nem mondhatunk mást, mint amit Jézus tanított.” Fabiny Tamás evangélikus püspök írása.

Washington – A George Barna Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint a fiatalabb amerikai polgárok kevésbé hisznek a Bibliában, mint az idősebb generáció tagjai. A 70 év felettiek 65 százaléka szerint a Biblia üzenetében való hit elég egy boldog és teljes élethez.

Lomtalanításnak esett áldozatul. Vagy mégsem? Pontatlanul írom? Helyesebb talán így: búcsút vettem egy írógéptől. Legjobb mégis az, ha azt mondom: megkönnyeztem egykori társamat, barátomat. Erre viszont az olvasó kérdezheti: nem túlzás ez? Ó, dehogy! Suo tempore – gondolom –, a maga idejében váltam meg tőle. És jogom volt hozzá, hogy milyenre kerekedjen a búcsú. De ahogy kitettem az utcára, egy bivalyerős ember lecsapott rá, s már vitte is Isten hírével.

Az evangélikus teológia a fogamzásgátlás helyett előszeretettel beszél a felelős gyermekvállalásról. Ezzel a kifejezéssel azt az életfelfogást támogatjuk, amely az emberi élet természetes és gazdagító részének tekinti, hogy az ember nemcsak biológiailag lehet anyává és apává, hanem ki is teljesedik szülői mivoltában.

Betty Friedan amerikai író akkor veszítette el állását, amikor második gyermekét várta. Ez az élmény vezette őt a feminizmushoz, és ahhoz, hogy az 1960-as években nemcsak politikai egyenjogúságért, hanem a nők számára egyenlő munkahelyi és házasságon belüli jogokért harcoljon. A feminizmus – konkrétan és átvitt értelemben is – igen vaskos történetét itt és most nincs módunk bemutatni, de a rossz emlékű „nemzetközi” nőnapok után nem árt számot vetni azzal: hol is tartunk.

A címbeli kérdés kijelentés formájában hangzott el néhány hete egy barátom szájából, valahogy így: a keresztény egyházak jelenlegi intézményrendszerének hamarosan vége. Az illetőnek keresztény cégvezetőként nem igazán érdeke, hogy a rendszer összeomlásának drukkoljon, menedzserként ugyanakkor reális víziója van arról, hogy bizonyos folyamatok milyen eredményhez vezetnek.