vélemény

Több jelenet is él bennem, amely elindított ennek a gondolatnak a feltárására. Egy keresztény konferencia végén a záró istentiszteletre díszítjük a termet, az oltárt. Könnyed léptű, szép arcú, kicsit határozottabb lány hoz egy mezeivirágcsokrot, az asztal szélére teszi, kezdi kettéválogatni a két vázába. Hosszasan mérlegeli, melyik szál hova kerüljön, igazgatja, magától távolabb tartva nézegeti. Egy másik lány, afféle szürke egérke, odalép mellé, csendben figyeli. Elmosolyodik, szemmel láthatóan gyönyörködik a virágokban. Talán az egész jelenetben.

Szombat este 8-kor a másnapi igehirdetésemre készülve nem várt kiáltásra kaptam fel a fejem a lakásban. A kiáltás a páromtól, Esztertől jött a nappaliból, és így hangzott: „Úristen, Yanki most vágta le a saját pajeszát!” Láttam, a helyzet komoly. Tág pupillák, riadt tekintet, majdnem könnyek Eszter szemében… Pedig ez csak egy sorozat, egy sorozat a sok közül, gondoltam én…

Több mint kétszáz embert kérdeztek meg a Reformatus.hu munkatársai arról, szerintük milyen a jó lelkész. A legtöbben az őszinteséget tartották a legfontosabb tulajdonságnak, utána szorosan, egyszázaléknyi különbséggel állt az elfogadás, a képzeletbeli dobogó harmadik helyére pedig a hitelesség került. E kutatástól ösztönözve a Kötőszó blog evangélikus fiatalokat kérdezett: szerintük milyen a jó lelkész?

Ez a kérdés akkor került elő, amikor az ásatások során megtaláltak egy téglát az úgynevezett Sator-négyszöggel, ami nem is akárhonnan került elő, hanem az akkor a Római Császársághoz tartozó Pannonia provincia katonai parancsnoka házából, aki később Hadrianus császár (Kr. u. 117-138.) lett, Traianus császár után Krisztus után 117-ben.

Budapest – Debrecen – Az alábbi állásfoglalást a MEÖT (Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa) Szociáletikai Bizottságának tagjai teszik közzé az erkölcsi véleményformálás iránti elkötelezettségük jegyében. Mint egyházaink felelős tanítói, illetve teológiai tanárai valljuk: társadalometikai kérdésekben nem egyszerűen magánvéleményünknek adunk hangot. Jogállásunk, szolgálatra való felhatalmazásunk, a tudományos teológia művelésének terén elért eredményeink, valamint a lelkiismeret parancsa arra köteleznek, hogy segítséget és tájékozódást próbáljunk nyújtani azok számára, akik szeretnék megérteni a korunkat meghatározó társadalmi, gazdasági és politikai összefüggéseket és szabadon kívánnak erkölcsi véleményt formálni a közéletet érintő kérdésekben. Valljuk, ez a hang (is) egyházaink hangja.

Óriási ajándék az emberiség számára a televízió. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen volt az a világ, amikor a „néprádió” két adásra állítva hozta csak a híreket, vagy amikor néhány évvel később elindult hazánk egyetlen tévéadása, majd kiléptünk a világba a Duna TV segítségével. Ma már az a gond, hogy a műsorbőség zavarával küzdve mire is kapcsoljunk! Nagy kérdés azonban, hogy a több jobbat-értékesebbet jelent-e vagy nem: nem gondolom, hogy sokan vagyunk hazánkban, akik mindig megelégedettek lennénk a műsorokkal. Sokszor érzem, kevés az érték a képernyőn, sőt rengeteg közösség- és lélekrontó adásra bukkanok.

Várpalota – Tragédiák közepette látjuk a keresztény embereket, hogy emberfeletti erővel és békességgel élnek – mondta Zsednai Józsefné várpalotai evangélikus lelkész, a Veszprémi Evangélikus Egyházmegye espereshelyettese a Veol.hu-nak.

Szerencsés ember az újságíró. Hivatásából adódóan naponta találkozik sikertörténetekkel. Nem, nem a szó bulvárértelmében, Isten őrizz... A világ hírügynökségei másodpercenként röpítenek világgá hatalmas szenzációkat, káprázatos sikereket, elképesztő orvostudományi felfedezéseket, megdönthetetlen sporteredményeket – de én nem ezekre gondolok, hanem azokra az igazi siker- vagy inkább emberi történetekre, amelyekkel hosszú évek óta találkozom.

Kisfiammal voltam várandós, és a kórház folyosóján várakoztam. Egy lány állt tőlem nem messze tétován, nézegetve az ajtókra függesztett tájékoztatókat. Gondoltam, ultrahangra jött, talán majd szóba is elegyedünk. Végül tényleg megszólított, de mint kiderült, csak látszólag, szívtájék alatt volt egy az ügyünk…

„Aki elhagyja a lelkészi pályát, »önmagát veszíti el«. Lakást, keresetet, társadalmi megbecsülést, szakmai értékességet. Leginkább az identitásomat. Nem csak egy »munkahelyet«” – Szikszai Szabolcs református teológus válasza Gyöngyösi Csilla Requiem egy munkahelyért című cikkére, amelyet a Kötőszó is szemlézett Pályaelhagyó lelkészek: az ideális lelkész képének lehetetlen megfelelni címmel.